16 éves korom környékén kezdtem el mászni. Elsősorban sziklát, falakat. Megmásztam ugyan a Monte Rosát, Matterhornt meg néhány magas csúcsot, alpesi falakat, esetenként nehezeket is, viszont soha nem érdekelt a sportteljesítmény, a bizonyítás meg a határok feszegetése. Az én személyes véleményem az, hogy az egyetlen elfogadható cél a természet és ember harmóniájának megélése. A teljesítmény hajhászása, a különféle ranglisták, nehézségi fokozatok és hasonlók taszítanak. Nyolcasnál (UIAA VIII) nehezebb sziklát nem is másztam soha. Az ilyen motivációt és célokat én tisztátalan dolognak tartom, de nem csak a hegymászás esetében, hanem minden más sportnál is. Egyszerűen nem érdekel. Nem nézek ilyet a tévében, nem olvasgatok róla híreket.
Suhajda esete persze most elérte a bulvár és a mainstream ingerküszöbét, mindenki erről akar tudni, mindenki hozzáértő, okosabb a hegymászóknál.
Annyit érdemes tudni Szilárdról, hogy felkészült és tehetséges mászó, akinek a képességei és adottságai lehetővé teszik akár a nyolcezresek palack nélküli meghódítását is. Fogalmam sincs arról, mi a vonzó az Everestben. Engem kimondottan taszít az a rengeteg koca-turista, szemét, de úgy általában az egész milliő. Szilárdot viszont nem, neki ez (volt) az álma. Én pedig nem vonhatom kérdőre, nem ítélhetem el. Azok meg pláne nem, akik csak újságban olvastak a hegyekről és a mászásról. A miértre nincs válasz, de maga a kérdés is felesleges.
Hogy van-e remény?
A magyar hegymászó társadalom most bízik a csodában. Hát volt már olyan, hogy valaki túlélte. Az 1996-os Everest tragédiát többen is. Beck Weathers szavait idézem.
“1996. május 10-én a” halálövezetben “voltam a Mount Everesten, és emlékszem, hogy meghalok. A hideg altatott, és elvesztettem az eszméletemet. Másnap, amikor felkelt a nap, visszatértem a halálból, és én Kinyitottam a szemem, ez egy rejtély, amelyet soha nem fogok megérteni, a kezeim megfagytak, nem tudtam kinyitni a szemem, szinte elvakultam, nem éreztem a lábam és három napja nem ettem, és nem volt vízem. két napig. Imádkoztam, hogy történjen valami, szerettem volna egy isteni jelet, de lassan, lassan rájöttem, hogy nem fogok elmenekülni az életemmel. Az este közeledtével lemondtam magamról, és minden, amit tehettem Térdeltem és vártam a halálomat “
Beck elveszítette az egyik kezét, leesett az orra (képet inkább nem töltök fel róla). Tucatnyi műtét árán sikerült belőle valamit összelegózni. Állítólag a depresszió miatt “menekült” a nagy kalandba. Hát a depresszió végülis már nem okoz neki gondot.
Bár kivételek vannak, de én a csodákban nem hiszek. Egyszerűen csak várom a híreket, de nem bízok benne, hogy Szilárd életben van.
Egyébként a témában kompetens szakújságíró Pintér László, aki a Hegymászó szövetség kommunikációs szakija. Leginkább arra érdemes figyelni, amit ő mond, vagy ír. Aztán persze mindenki levonja a saját, kényelmes és elfogadható következtetéseit.
