A napokban az ukrajnai hírek központi motívuma az, hogy az orosz hadsereg tüzérségi fölénye egyre nyomasztóbb. Az ukránok így is sikeresen többszörözték a tüzérségi képességeiket a háború során, de a nulla töbszörözése mindig nullát eredményez, vagyis ha nincs mivel lőni, nem lehet kihasználni a hálózatalapú tűzvezetést és a pontosan lövő, jó tüzérek képességeit.
Mi vezetett ide? Az ukránok és az oroszok a háborúban eltérő célokra használják a tüzérséget. Az oroszok a gyalogság útjában álló akadályok (komplett városok…) lerombolására, az ukránok viszont értékes célpontok (high value target) semlegesítésére. Az értékes célpontok: maga az ellenséges tüzérség, nehéz harcjárművek, vezetési és kommunikációs pontok, lőszerraktárak). A háború jelenleg olyan kis helyen zajlik, hogy az orosz tüzérségi eszközök koncentrációja nagyon megnehezíti ezt a taktikát. Ez az érem másik oldala, vagy ha úgy tetszik trade-off az orosz haderő kis helyen blokkolásáért cserébe. Ha mindenhonnan, mindig lőnek, akkor az ilyen pontszerű ellencsapások nem tudják megállítani a támadást, ellenben felgyorsítják az anyag fogyását. Igenám, de a koncentráció miatt az anyag itt nem fogy el, miközben az ukránok kifogytak vagy nagyon hamarosan kifogynak a 152 mm-es tüzérségi “malacokból”.
Ezért az ukrán követelések, hogy kapjanak csöveket és bele lőszert is. A nyugati lőszernek ugyanis nyugati cső kell. A nagy háborús ellenfelek mindig eltérő kalibereket használnak, eltérő lőszereket, eltérő fegyvereket. Látszólag az a 3 mm eltérés nem a világ, de a két rendszer egyáltalán nem kompatibilis egymással és nem is tud az lenni (még akkor se lenne, ha a 152-es csöveket 3 mm-mel felfúrnák.) Valószínű egyébként hogy ilyen intenzív használat mellett a lövegek is erősen elhasználódtak. Az elhasználódás először a szórásképen látszik meg, csak ez ugye az oroszokat, ahol a célpont hektár-pontossággal van megjelölve, kevésbé érdekli, mint a precíziós tűzben érdekelt ukránokat. Végül a löveg használhatatlanná válik, erősen valószínű, hogy ezzel a problémával az oroszok is küzdenek, de a koncentráció itt is segít, hiszen kis helyen, kis mozgásigénynél annyira nem lényeg hogy a legmodernebb lövegek legyenek ott.
Az ukránok tehát követelnek, és ezzel kapcsolatban szokás a német kormányt szidni, amiért csak lassan ad fegyvert. Pedig sajnos van igazuk, még ha nem is teljesen. Nézzük meg, hogy lehet fegyvert adni Ukrajnának (vagy bárkinek).
Az egyik út mindenféle régi fegyver átadása.
Ezen belül van a régebbi könnyűfegyverzet, ennek átadása szinte folyamatos a háború elejétől kezdve. Itt a legnagyobb kockázat, hogy az ilyen helyekről (lásd kilencvenes évek Balkán) szoktak aztán feltűnni fegyverek párezer kilométerrel odébb valami helyi hadúrnál vagy ilyenkor szokott a környéken számolatlanul és kontrollálhatatlanul fegyverekből megerősödni a maffia, mint tette azt Szicíliában. Ez a helyiek baja, meg a harmadik világé, így ezzel a kockázattal nem is nagyon szokás foglalkozni.
A másik út a régi nehézfegyverzet, az új könnyű és nehéz fegyverzet átadása.
Itt nagyon jelentős kockázatok vannak.
Először: nem biztos, hogy tényleg érnek bármit is. A fegyver mindig fegyverzeti kultúra része, amelyet meg kell tanulni. Akármennyire jók az ukrán tüzérek, egy-két hónap mire úgy betanulnak a NATO-lövegekre, hogy eredményesen alkalmazni tudják. A világpolitikai helyzet nem olyan hogy akár hivatalosan, akár valamelyik PMC (Private Military Company) kötelékében “tanácsadók” legyenek jelen, legalábbis nem tömegesen.
Másodszor: nagyon komoly garanciák kellenek arra, hogy a fegyvereket arra használják majd, amire az adományozó szánta őket. Egy 50 km-re GPS-vezérelt lövedékeket lődöző ágyú nem játék. Mi van, ha Zelenszkijt holnap megpuccsolják és az utódja elrendeli az oroszországi Belgorod terrorbombázását velük? Se a német, se az amerikai közvélemény nem venne jól egy ilyen dolgot, erre az ottani politikusoknak figyelni kell.
Harmadszor: információ-szivárgás. A régi fegyverek esetében a harceljárások szivároghatnak ki, de az újaknál komoly high-tech hadititkok kerülnek rossz kezekbe. Már eddig is látható képekből, hogy az oroszok nagyon komolyan vadásznak Javelinre, Stingerre, általában bármire, ami nyugati fegyver. Ha mondjuk Ukrajnában landol 50 Leopard 2 tank, és abból zsákmányolnak az oroszok hármat, akkor minden porcikáját elemezni fogják, és kifejlesztik ellene a leghatékonyabb harceljárásokat. Különösen a legmodernebb fegyverek tele vannak nagyon fejlett műszaki megoldásokkal. Fémötvözetek, szoftverek forráskódjai, szenzorok, csupa olyan dolog, amelynek az idegen kézbe kerülése óriási károkat okoz.
A fegyverszállítás ráadásul nagyon komoly világpolitikai lépés, legalább két okból:
Az egyik, hogy valamilyen fejlett fegyver használata azt jelenti, hogy a célország elkötelezi magát a forrásország katonai kultúrája mellett. Alapvetően átalakítja műszaki és harci kiképzését, tiszteket küld a forrásország katonai iskoláiba. Aki tankot választ, egyben szövetségest is választ.
A másik ok ezzel összefügg: a fegyverszállítások története tele van politikai játszmákkal. Erdogant is katonai embargóval fogják, ha kell, de Izrael is számolatlanul került olyan szituációkba, hogy egy-egy politikai patthelyzet megoldásához kötötték az amerikaiak a következő adag fegyvert. De ugyanilyen politikai megfontolás a helyi erőegynsúly, az amerikaiak és a szovjetek is kölcsönösen figyeltek erre mindigis. A közelmúltban pl. élt az a szabály, hogy aki orosz Sz-300 légvédelmi rakétát vett, nem kapott F-16 amerikai vadászgépet, illetve ha egy ország vett Sz-300-at, a szomszédja kapott F-16-ot.
Ezek a rendkívül kényes és hosszas diplomáciai pepecselést igénylő kérdések váltak most sürgőssé. Továbbra is jól látható, hogy a Nyugat szeretné a lehető legkevesebb fegyverszállítással megúszni a dolgot. Nem fogja, de szeretnének tényleg csak annyit adni, amennyi pont elég. A következő két-három hétben, ahogy a kiképzések befejeződnek, el fognak kezdődni mindenféle szállítások. Addig, ahogy sajnos eddig is, sok vér fog folyni.
