A hangyapolitika egyébként is csak első látásra tűnik száz százalékban jó ötletnek. Ésszel költeni, a lehetőségeknek megfelelően takarékoskodni persze fontos, de egy globalizált világban nem lehet kedvünkre így tenni. A globalizáció, illetve az EU esetében a belső piac kialakítása azt is jelenti, hogy más államok gazdaságpolitikája hatással van a miénkre.
Mivel az orosz mellett már a kínai propaganda is érezteti a hatását nálunk, egyre több kocsmapolitizálásban merül fel az, hogy “az amerikaiak százezermilliárd dollárral tartoznak Kínának, na ha azt Kína egyszer visszakér nagy baj lesz Sanyikám”. Sanyikám ilyenkor mindig dilemmában van, hogy tényleg álljon-e neki százezerszer is levezetni, hogy ezt úgy is lehet ám elmondani, hogy Kína a rengeteg pénzt, amit az amerikai exportért kapott, kamatozó amerikai kötvényekbe fektette, mert másba nem tudta, évtizednyi erőfeszítésébe került olyanra alakítani a gazdaságát, hogy érdemes legyen befektetnie (azóta teszi is, pl. gyorsvasúti infrastruktúrába). Ha tehát rárúgja az ajtót az USA-ra, hogy adós fizess, akkor ezzel az elmúlt húsz év kereskedelmének profitjából fog nagyon hirtelen nullát csinálni. Öngyilkosság, nem teszi meg. Látható tehát, hogy ez a két ország, amely annyira nincs is szoros kapcsolatban, milyen mélyen befolyásolja egymás gazdaságpolitikáját.
Amikor tehát a németek a “schwarze Null”-ra oly büszkék (ez azt jelenti, hogy törvényileg nullára vagy jobbra hozzák ki a költségvetést) akkor azt azért kifelejtik a számításból, hogy Európa nagy része német iparcikket vásárol a saját nyereségéből, de főleg hitelből. A hitel egy (nem kis) része pedig abból származik, hogy Hans takarékoskodik, illetve abból, hogy a nagy konszernek kiszervezték a termelést Kelet-Európába és ezért ők is takarékosabban tudnak létezni. Nyilván nem száz százalékban, és ez egy elég túlzón politizáló kijelentés de azt is lehet mondani, hogy a németek azért nincsenek eladósodva, mert mi, kelet- és dél-európaiak eladósodunk helyettük.
Ez az, ami miatt a PIGS országok oly vérmesen gyűlölték korábban Wolfgang Schäuble-t és most Olaf Scholzot (korábbi és jelenlegi német pénzügyminiszter). Persze erre a németek azt mondják, hogy tessenek hiperversenyképesen nagyon magas színvonalú iparcikkeket előállítani, és akkor nem lesz gond, maguk is annyi pénzt fognak keresni mint mi, főleg ha nem költik drága ruhákra és márkás piákra, ugye kedves Milánó meg a tíz eurós aperolspricc minden este. Erre már az Elysée-palotából (nyilván egy megfelelő Chateauneuf-du-Pape kilevegőztetése közben, csak hogy a közhelyek helytállóak maradjanak) is odaszólnak, hogy ja, úgy könnyű emberkedni, hogy az Európai Néppárt Orbánt, Babist, Kaczinskyt meg a többi korrupt helytartót akkor is hatalomban tartja majd, amikor azok ötvenezres katonai parádékon ünnepeltetik magukat, természetesen a Süddeutsche Zeitung és a Spiegel vérmes, az FAZ és a Handelsblatt óvatos kritikája mellett. Természetesen a végtelenül pragmatikus (lazán tárgyal Putyinnal, Trumppal) Macronnak se azzal van baja, hogy egy távoli ország erős embere milyen módszerekkel lett erős ember, hanem azzal, hogy a helyben leépített demokrácia, közszolgáltatások, munkajogi garanciák a német határtól 500 kilométerre vietnámi termelési feltételeket biztosítanak a Volkswagennek. A németek (a Schwarzbrotra épp nagyon vékony réteg vajat kenve) visszaszólnak, hogy monsieur le President talán aggódjon inkább a marokkói demokrácia miatt, ha már a Renault ott gyártat autót havi pár száz euróért felvett arabokkal.
Talán a fenti, kicsit bulváros összefoglalóból látható, hogy a “költekezzünk” vagy a “takarékoskodjunk” (tücsök-hangya) stratégiáról nemhogy azt nem lehet megmondani, hogy egyik jobb-e mint a másik, hanem még csak azt se, hogy tényleg érvényesül-e tisztán az EU-ban.
Erre kiváló példa az interjú, amely a Steingarts Morning Briefing podcast ma reggeli adásában ment le Herbert Diess-szel, a VW igazgatótanácsának elnökével (a full interjú szombaton lesz, Spotify-on ingyenesen lehet Steingartot hallgatni, németül tudóknak kötelező program).
Miközben ugyanis a németek hevesen ellenzik, az ún koronakötvények (corona bonds) kibocsátását, az egyik legnagyobb német iparvállalat vezetője nem zárkózik el előle.
Ez egy igen nagy sorskérdés az EU jövőjére nézve. Az EU számos más dolog (pl. hadsereg, adópolitika) mellett a pénzügyeit sem intézi teljesen közösen. Van központi bankja, amely koordinálja az euró kibocsátását és az államok bevételeinek egy részeit az EU támogatások formájában újraosztja, amelyet a legtöbb helyen egyébként nem használnak valami túl jól, nálunk pl. kb. úgy bánnak vele, mint az arab országok bántak eleinte az olajjal. Feljön a földből, eladjuk és veszünk aranyozott Lamborghinit.
Az EU tehát sok szempontból szupranacionális szervezet, de a fejlett “mag” államai sose adták fel az önállóságuknak azt a részét, hogy az EU-nak annyi pénze van, amennyit adnak neki. Amikor a görögöket kell kiváltani a zaciból, akkor is államközi megegyezések születnek arról, hogy az EU milyen forrást fog kapni arra, hogy megtörténjék a segítségnyújtás. Amikor az Európai Központi Bank kötvényeket vásárol fel, akkor is állami és vállalati kötvényeket vesz és cserébe eurót ad, amelyet aztán az állami és vállalati szereplők költenek el, nem keletkezik a dologtól egy “EU pénzügyminisztérium” amely megmondaná mondjuk Spanyolországnak, hogy mennyit vehet ki a kasszából. A kasszából kivétel eddig (a fejlesztési alapok formájában) bonyolult államközi alkuk eredménye volt, amelyeket szépen felöltöztettek EU-eljárásoknak. Pont Magyarország (meg Románia) példája mutatja meg, hogy ezeket a megállapodásokat még akkor se rúgják fel, ha a pénzt az adott kormány elsikkasztja.
Az euró-kötvény már régóta slágertéma, ugyanis ez azt jelentené, hogy az EU mint önálló kölcsönvevő jelenne meg a világ kötvénypiacán, és a befolyó pénzzel az EU tudna gazdálkodni. Ennek vannak előnyei és hátrányai is. Előnyös lett volna pl. nekünk 2008-ban, amikor Magyarországnak 10%-ra se adtak hitelt. Egy EU kötvényt tehát a “tücsök” országok mindig olcsóbban tudnának igénybe venni, mint a saját kötvényeiket. A “hangya” országoknak viszont ez annyira nem jó, mert az EU-kötvény “kiszárítja” az ő piacukat, vagyis kevesebb pénz áll rendelkezésre a nemzetközi tőkepiacon ahhoz, hogy ők kötvényeket adjanak el és ezáltal hitelhez jussanak. Ennek eredménye az, hogy ők is csak magasabb kamatra jutnak pénzhez, amely a “hangyaságuk” egyik erős lábát rántja ki alóluk.
A német állami ellenállás tehát érthető a “koronakötvény” ellen, hiszen tudják, hogy ha egyszer hagyják az EU-t kötvényt kibocsátani, akkor utána már mindig lesz rá valamilyen indok. Ők valami olyan megoldásban gondolkoznak, hogy legyen valamiféle államközi egyetértés, ahogy szokott, tegyenek be egy kalapba pénzt, az EKB nyomjon ki sok eurót a piacra, de a status quo ne sérüljön, ha nem muszáj. Erre az se nagy ár, ha elengedik a maastrichti kritériumokat vagyis hagyják eladósodni a “hangyákat”.
A VW-vezért mai interjúja viszont ilyen szempontból nagyon érdekes. Előzményként tudni érdemes, hogy a német kormány már eddig is több százmilliárd eurónyi gazdaságélénkítő csomagot jelentett be, amelyet jelentős részben ráadásul kölcsönből fognak finanszírozni, feladva a “Schwarze Null” politikáját. Viszont a VW (és a többi német iparvállalat) most abban a dilemmában van, hogy a termelőegységeik és a piacaik is nagyrészt olyan országokban vannak, amelyek nem képesek besétálni a bankba, és kérni a hitelkártyájukra mondjuk 165 milliárd euró kölcsönt, ahogy Németország teszi.
Ráadásul a monstre német hitelfelvétel ezeknek a “tücsök” országokat nagyon nehéz helyzetbe hozza. Képzeljük el, hogy a nemzetközi kötvénypiac egy kegyetlen uzsorás (ez egyébként is nagyban megkönnyíti a megértését) és besétál oda mondjuk Varga Mihály, és szeretne pénzt kölcsönkérni Magyarországnak, mondjuk 3% kamatra. Ott azt fogják mondani, hogy nade Varga úr, miért adjak én magának akárcsak egy dollárt is 3%-ra, mikor az előbb volt itt Herr Scholz és a rengeteg megtakarítással, kiváló gazdasággal rendelkező Németországnak is ennyiért kért kölcsön? Nem, Mr. Varga, ez önöknek 5%, egy fillérrel se kevesebb.
A láncolat, mint általában a válságok során itt nem áll meg, ugyanis ha az euróban eladósodó Németország adóssága jobb adósság mint a forintban és lejben dolgozó gazdaságok adóssága, az a forint és a lej árfolyamát lefelé, az euróét felfelé nyomja. Ez viszont azt jelenti, hogy a Németországban dolgozó cégek németországi munkájának nyeresége csökken, több hitel kell nekik. Ez felnyomja a német hitelek kamatát, az feljebb nyomja a kelet-európai hitelekét… és így tovább.
A VW és a többi német iparvállalat tehát most nagyon hirtelen abba a helyzetbe kerülhet, hogy az elmúlt két (inkább hat) évtized német gazdaságpolitikája nagyon nagyot üthet vissza, ha nem tudnak pénzt pumpálni a kelet- és dél európai országok gazdaságába. Igenám, de a korona-pánik előtt a német gazdaság épp lassult, és most is sokat kell költeniük a saját gazdaságuk védelmére, kisebb mértékben de maguk is “tücsökké” válnak.
A VW és a többiek igazgatói kabinetjeiben birodalomban gondolkoznak. A gyáraik Európa szerte kb. úgy helyezkednek el, mintha megnyerték volna a II. Világháborút, és keleten a politikai befolyásuk is alig kisebb ennél. Amikor tehát ma gazdasági döntést hoznak, akkor ők nemcsak a német költségvetési érdekeket nézik, hanem azt is, hogy ők valójában európai cégek, nem németek.
Eddig ugyanis úgy néztek magukra, mint német cégekre, érdekeltségekkel Európa-szerte. Most jönnek rá, hogy ők valójában európai cégek, németországi központtal. Persze jó lenne ezt az egész finanszírozási műveletet lebonyolítani csak a hagyományos módon – gondolják. A német politikai és gazdasági elit által hallgatott podcastban a legtekintélyesebb német gazdasági-politikai újságírók egyikének olyat mondani, hogy ehhez lehet, hogy az EU-kötvényeket kellene igénybe venni, nagyon fontos momentum.
Biztos, hogy nem jókedvükben gondolkoznak ezen. Mindenki tudja ugyanis, hogy ez az aranyélet végét jelentené. Az eurókötvények kibocsátásába és a bevétel elosztásába ugyanis beleszólása lesz Macronnak és a kisebb tagoknak, és alighanem korrupt helytartók is kénytelenek lesznek kicsit rövidebb pórázhoz szokni. Persze a kötvényekből jövő pénz felpörgetheti a fogyasztást EU-szerte és egy gazdagabb, központosítottabb EU fajsúlyosabb szereplő tud lenni a nemzetközi politikában is. Csak azért van ennek egy olyan árnyoldala az aranyélet feladásán túl is, hogy a kasszakulcsot, ha részben is, oda kellene adni a tücsköknek. Az, hogy a hangyák nem bíznek a tücskökben, lehet visszatetsző, de meg kell adni, igazuk van. Én se lennék boldog a helyükben, ha általam visszafizetendő kötvényekből költenének Ciprászokra és Orbánokra. Persze egy erős EU ezt azért visszafogná…
Talán ebből látszik, hogy miközben a láthatatlan és gyilkos ellenséggel küzdünk, az EU-t ez történetének legsúlyosabb dilemmája elé állítja. Érdemes figyelni.
