Még néhány gondolat a toxikus maszkulinitás
Panama nagyon jól foglalta össze a témát szerintem, viszont az utóbbi időben olvasóink nem csak sokan vannak, de sokszínűek is, ezért a kommentszekcióban kialakult vita is időnként eltér a korábbiaktól, ami némi türelmetlenséget, esetenként konfliktusokat is szül. Nézzétek el nekünk, hogy bár mindenhez is értünk, de azért se antropológusok, se etológusok vagy genetikusok nem vagyunk, a magyarázathoz mégis szükséges érinteni ezeket a területeket is. Mivel olvasóink között simán előfordulhat a fenti tudományok valamelyikének, vagy mindegyikének jeles képviselője, ezért majd kijavítja kommentben a pontatlanságokat.
Szóval az evolúciósan determinált agresszió, dominanciára való törekvés, maszkulinitás persze igaz, de pont nem ezek azok, aminek az emberiség sikere köszönhető. Mindegyikben sokkal bénábbak vagyunk rengeteg fajnál, vannak viszont az emberi tulajdonságoknak és viselkedéseknek (humán viselkedési komplex) olyan jellemzői, amik az állatoknál nem, vagy jóval kevésbé vannak jelen. Egyik legfontosabb talán a kooperációra való igény és képesség, ami sokkal fejlettebb, mint más csoportban élő állatoknál (igen, a farkasokénál, bonobokénál, temeszekénél is), ehhez kapcsolódik a kommunikáció és a nyelv kimagasló gazdagsága és hatékonysága. Van még egy fontos dolog, a szabályok követésének és alkotásának képessége. Sok olvasónk majd fog példákat írni más fajok hasonló képességeiről, de olyan, amelyiknél ezek a tulajdonságok (meg még néhány) ilyen magas szinten funkcionálnának, mint a homo sapiens esetében, nem nagyon van.
Na, ezek mellett van még az agresszió, és a dominanciára való törekvés, ami igazából nem ellentétes az előbbiekkel, egyáltalán nem haszontalan, viszont ahogyan Panama is mondja, sok esetben diszfunkcionális, ezért nem ritkán toxikus attitűdben nyilvánul meg. Mindenki ismeri a jelenséget, amikor az ötvennel közlekedő autók között cikázik egy nagy fekete járgány, ami hátulról villog, előröl büntető fékez, majd mivel túl korán érkezik a még piros lámpához, feltartja az egész sort.
A toxikus maszkulinitás tulajdonképpen az antiszociális személyiség (inkább) férfiakra jellemző viselkedési attitűddel megfejelve, vagyis jellemzőbb rá a fizikai megnyilvánulás, meg persze a dominanciára való törekvés. Vagyis igazából annyi történik, hogy az egyén a közösség elé helyezi magát, de olyan extrém mértékben, hogy az már a közösség kárára történik, ennek pedig vannak nemspecifikus viselkedési formái is.
A család is egy közösség, a toxikus férfiasság itt is a közösség rovására megy. Sztereotip kép, miközben a férfi sörrel a kezében nézi a meccset, a nő takarít, főz, gyereket nevel. A férfi megteheti, hiszen a kertben pont nem ólálkodik kardfogú tigris, a szomszédok sem támadnak hordákban, a hűtő pedig tele van csomagolt és félkész mamutcombbal, nincs tehát különösebben semmi dolga. Nem is nagyon keres magának. Ha úgy érzi, kicsit dominál, beszól, irányít stb. Tulajdonképpen ha ez mindenkinek megfelelne így (egyes kommentelőink szerint sok nőnek erre van szüksége), akkor sem igazán működne, mert a parlagon heverő férfias képességek frusztrációt szülnek, bizonyítani kell, hogy megvannak és hasznosak. A cikázó fekete autót már említettem, de számos más módszer is ismert. Például nem szabad az utcán sétálva kitérni a másik elől, mert az a gyengeség jele. Szigorúan kell nézni, mint Clint Eastwood a filmjeiben, nagy helyet kell elfoglalni a metro ülésén, rá kell parkolni a mozgássérült helyére a Tesco előtt stb. És igen, pofán kell verni az asszonyt, ha nagy a szája, szíjat kell hasítani a gyerek hátából, ha nem jól teljesít az iskolában. Toxikus maszkulinitás az is, ha egy párkapcsolati erőszakról szóló hírek esetén kommentelőként megrögzötten keresed a felmentést a vélhető elkövető számára, megkérdőjelezed az áldozat szavahihetőségét mindenféle irreleváns és idióta részletre rámutatva. Megemlíted, hogy a bántalmazottak X százaléka amúgy férfi.
Csak sejtésem van, hogy milyen okai lehetnek ennek, de egyet azért leírok. Előfordulhat, (sok más mellett) hogy az elkövető néhány vonásában magadra ismersz. Kiabáltál már a gyerekeddel, ültél terpeszben a metrón, nyomtad már jobban a gázpedált, mint amennyire az ésszerű lett volna, nem szeretsz vasalni, de szeretsz sörözve meccset nézni. Hát a meccs kivételével (kurvára unalmas) szerintem én már szinte mindegyiket elkövettem, de nem csak hogy nem jellemző rám egyik sem, de mindegyik esetet úgy éltem meg, hogy hiba volt, ezért korrigálnom kell, változtatnom kell rajta. Egyáltalán nem tartom helyesnek, nem keresek rá felmentést és nem magyarázom mindenféle hülye okokkal. Ezért nem teszem ezt akkor sem, ha egy edző szélsőségesen kegyetlenül elbánt a saját lányával (Igen, a látszólag nagyon kevés információ ellenére is biztosan állítható, hogy megtörtént, ami nem azt jelenti, hogy a bíróságon ezt tudják bizonyítani.)
Ugyanígy nem fogom a saját agressziómat abban levezetni, hogy az elkövető kibelezéséről álmodozom és a verbális eszközök teljes tárházát felhasználva dehumanizálom. Tudok kellő távolságot tartani az ügytől és az érintettektől is, met eléggé biztos vagyok magamban és értékrendemben ahhoz, hogy ne kelljen azt saját magam számára is túlkompenzálni.
Az olvasóktól meg azt kérem, hogy én mondjuk (itt meg nem nevezhető forrásból) másodkézből ismerem azokat a motívumokat, amikből messzemenő következtetéseket (nem a bíróságon is helytálló bizonyítékokat) lehet levonni a nyilatkozat és az arra reflektáló levél kapcsán, de mondjuk a vezérfőszerkezet az Btk. területén (is) dolgozó ügyvéd, illetve a kommentelők és olvasók között szép számmal akadnak nem csak bántalmazottak, de ilyen területen dolgozó szakemberek is, akik már csak attól a plafonon vannak, ha beleolvasnak az említett írásokba. Nyugodtan el lehet hinni nekik, hogy senkinek nem kerül veszélybe attól a férfiassága, ha figyelemmel fordul egy bántalmazott felé, és meg tudja állni azt, hogy nem a saját bizonytalanságát és a rosszul definiált férfiasságát próbálja kommentekben ápolni.
A férfi önazonosság azért nehézkes, mert mintákból kell dolgoznunk (a nőknek is, persze), azokból kell megalkotnunk a saját történetünket. Sokan azt mondják, hogy ezek a minták rosszak, sutba kell hajítani őket. Hát azon túl, hogy ez nem igazán lehetséges, nem is gondolnám, hogy szükséges lenne. Példul én nagyon bírom Clint Eastwoodot. A Jó, a rossz és a csúf csak azért nem a legjobb film, mert van még a Kelly hősei és a Nincs bocsánat is. Meg amúgy is egy csomó ilyen klasszikus értelemben véve maszkulin hobbim van, de ennek ellenére, vagy pont ezért nincs szükségem arra, hogy még külön bizonygassam is ezt minden lehetséges helyzetben. Eleve én ezeket a mintákat is kicsit árnyaltabban szeretem látni.
Clintnek egy csomó tulajdonsága van a filmjeiben azon kívül, hogy tud keményen nézni és pontosan (vagy éppen pontatlanul) lőni. Ugye a Nincs bocsánat az pont azt mutatja be, hogy a kemény bandita és gyilkos baromira sérülékeny és elveszett, a keménysége és rendíthetetlensége nem az erénye, hanem olyan tulajdonságai, amik a vesztét okozzák. Ebből a perspektívából nézve a film, a toxikus maszkulinitás egyik komoly kritikájának is tekinthető. Tehát építkezni ebből is lehet, de csak ebből nem lehet. Sok helyről lehet mintát venni. Nőktől is akár, vagy homoszexuálisoktól stb.
Hát nem ittam abszintot (amúgy mást se), de én is csak nézek, hogy hová lyukadtam ki a végére (már ha lenne vége).
