A magyarok egy része (mi is) meg van arról győződve, hogy jó dolog az, hogy Putyin tökét szorongatják, és hogy az orosz offenzíva tervezési hibáit kihasználva fegyverek jutnak be Ukrajnába.
(Meg persze információ. Tegnap este terjed a twitteren a hír, hogy az oroszok bevetik a Tu-22M3 bombázókat, gyaníthatóan Odessza ellen. Gyaníthatóan ez nem történt meg, és ha nem történt meg, annak fontos oka, hogy a határok közvetlen közelében járőröző AWACS gépek és amerikai elektronikai hírszerzés a felszállásuktól kezdve tudja követni őket, és ez az infó azonnal megy az ukrán hadvezetésnek, így mire egy óra múlva odaér, már a semmit bombázza, esetleg egy kórházat, just for fuck’s sake)
Sajnos azonban az van, hogy nincs nemzeti egyetértés ebben, mint Európa többi olyan országában, amelyet történelme során párszor már kifosztott az orosz hadsereg. Tíz- és százezrek gondolják úgy, hogy nem kell segíteni az ukránoknak, megérdemlik a magyarsanyargató gecik, azok után, amit szegény kárpátaljaiakkal műveltek.
Miért van ez? Nagyrészt azért, mert Putyin európai hídfőállásaként méretre szabott és gondosan kialakított propagandát kaptunk, hozzá pedig egy totálisan (és sajnos szándékosan) elrontott Ukrajna-politikát, amely a totálisan elrontott Trianon-politikánk része. Erről már sokszor írtam, most igyekszem megmutatni, hogy ebben a konkrét szituációban hogy árt nekünk.
Először tisztázzuk a legalapvetőbb dolgot: Trianon nem lesz visszacsinálva. Két okból. Az egyik, hogy Trianon egy világégés terméke, és csak olyan világégést követően csinálható vissza, amely a részes országok pusztulásával és újraépítésével jár. A másik, hogy Trianon egy olyan kor terméke, amikor a nemzeti határok jelentősége hirtelen mindennél nagyobb lett. Immár a negyedik évtizedében élünk egy olyan kornak, amikor a nemzeti határok jelentősége folyamatosan csökken, legalábbis Európában. Egyszerűen nem a nemzeti határok mozgatása a megoldása semmilyen problémának.
Ezt követően lépjünk ki a mi kis extra Hungariam non est vita (Magyarországon kívül nincs élet) gondolkodásunkból. Pár napja már írtam arról, hogy a magyar nyelv egyszerűen eldönthető kérdéssé teszi a “Ki a magyar?” kérdést. Nincs átmeneti ukrán-magyar nyelv, van viszont átmeneti ukrán-orosz, ruszin-ukrán, lengyel-ukrán, belarusz-ukrán nyelv. Az egykori Monarchia peremvidékein számtalan olyan ember élt, aki nem volt magyar (mert ruszin volt, román volt, szlovák volt) ám nevét magyarul használta, és tudott magyarul, a statisztika szempontjából pedig magyar volt. Ezt gyönyörűen mutatja például a személynevek eloszlása ezekben a régiókban. Írtam már a nagyváradi polgármesterről, aki Birtának hívnak. A Birta elterjedt családnév a bihari és szatmári magyarság körében. De említhetem a Chicago Bears legendás 1985-ös bajnokcsapatának edzőjét Mike “Iron Mike” Ditkát, aki Dyczko néven született “Polish and Ukrainian” szülők gyermekeként. Ja, lengyel-ukrán, hát persze. A ruszinok bojkó csoportjában gyakori névről beszélünk, Nyíregyen is él pár száz Diczkó családnevű ember. Rendes magyarok.
A magyar tehát különleges helyzetben van azzal, hogy a létét nem kérdőjelezik meg nyelvi alapon. A legvéresebb szájú román és szlovák soviniszták se mondanak olyat, hogy a magyarok nincsenek, mert a magyar az csak egy nyelvjárása valamilyen más nyelvnek. Ellenben az ukránok, a fehéroroszok és a ruszinok nemzetté válását ez folyamatosan végigkíséri. Aki ezeknek a népeknek ártani akar, simán kezdheti úgy a mondandóját, hogy ők valójában nyelvi alapon nem is nemzet, mert a nyelvük voltaképpen egy másik nyelv nyelvjárása.
Ennek két folyománya van. Az egyik egy nem kizárólag a nyelvre építő nemzetfogalom, amely ismerős lehet például az írektől. Az írek leghíresebb bárdja, a Dubliners énekese, Luke Kelly például angolul énekelt, miközben maga volt a két lábon járó írség.
A másik folyomány az hogy azonnal nagyon idegesek lesznek (az ír azonnal a shillelagh után nyúl), ha valaki elkezdi rájuk azt mondani hogy ők nincsenek is, a nyelvük pedig csak egy parasztos nyelvjárás. Nyilván, ha a magyar külügyet nem cserélték volna le Petike futsalos haverjaira, ezt egyébként tudnák. Mittudomén, esetleg azt is, hogy Sevcsenkóból nemcsak Andrij volt, hanem Tarasz Hrihorjevics is.
Itt érünk el az 1991 utáni Ukrajnához, amelynek a története azóta leírható úgy, hogy próbál független lenni Oroszországtól, megteremteni önállóságát. Ami nem egészen zökkenőmentes, még az orosztól markánsan eltérő nyelveken beszélő balti országoknak se az, hát még azoknak az ukránoknak, akiknek jelentős része eleve oroszul beszél, orosz városokban járt egyetemre, orosz házastársa, rokona, ismerőse van.
Az íreknek is éhínség és háború vezetett odáig, hogy elismerődjenek nemzetként, és egyre valószínűbbnek tűnik, hogy az ukránoknál most is ugyanez történik. Mondjuk, ha már focistákból áll a magyar külügy, legalább a Fields of Athenry-t ismerhetnék…
Felmenti-e őket ez a nyelvtörvényük következményei alól? Nem.
Ellenben egy olyan, a magyar nemzeti érdeket súlyosan sértő dologgal kapcsolatban, mint az ukrán nyelvtörvény, akkor lehet hatásosan kezdeni valamit, ha tudjuk miért van. Nem elfogadni kell, nem felmentést adni, hanem érteni, hogy miért van.
Azért van, mert az ukránok azt a korszakukat élik, amikor egy náluk sokkal nagyobb egykori elnyomó előbb a nemzetközi politika minden eszközével, újabban pedig már fegyverrel igyekszik újra elnyomása alá hajtani őket. Ilyen helyzetben nincsenek langyosak, egy ilyen országnak csak barátai és ellenségei vannak.
Magyarországnak tehát azt kellett eldönteni, hogy Ukrajna barátja vagy ellensége lesz. A helyes döntés az lett volna, hogy Ukrajna a barátunk, és a konfliktusainkat baráti módon rendezzük. Erre számtalan lehetőség állt rendelkezésre, elsősorban az EU határmenti regionális fejlesztési pénzei formájában. Ehhez képest mi az ukránok elleni barátságtalan lépések sorozatát választottuk. Miközben az oroszok folyamatos nyomást gyakorolnak minden oroszajkú ukránra, hogy legyen ő inkább orosz vagy orosz-ukrán kettős identitású, mi elkezdtünk válogatás nélkül magyar útlevelet osztogatni Ukrajnában, ezzel precedenst teremtve. Miközben Ukrajna területi integritása százféle vélt vagy valós ideológiai alapon kérdőjelezhető meg, hagytuk, hogy Putyin a suttogó propaganda szintjén lebegtesse Kárpátalja elszakítását, ami egy komplett lehetetlenség, a románok és a szlovákok inkább bevonulnak, mint hogy ezt hagyják megtörténni.
Egy csapkodva hadonászó Ukrajna és a hülye nyelvtörvény pontosan az erőszakos magyar reakció ellenkezőjét igényelte volna. Higgadt reakciót, annak elmagyarázását, hogy nem egy legrózsaszínebb becslések szerint is legfeljebb pár százezer ember által beszélt nemzetiségi nyelvvel van bajuk, létezik olyan definíció, amelybe az orosz beleesik, de a ruszin és a magyar nem. Létezik elkötelezett ukrán nemzeti identitás magyar és ruszin anyanyelven is, létezik olyan tanterv, amelyben sem a dicső ukrán történelem, sem a magyar kultúra nem sérül.
Csak ez a türelmes, higgadt reakció nem megy akkor amikor mi Putyin EU-s lerakata vagyunk, ahol a média akkor is, amikor Putyin épp ágyúval lövet lakótelepeket, még mindig úgy szólal meg, mintha Moszkvában szerkesztenék. Kettőn áll a vásár, és hiba lenne azt gondolni, hogy a magyar-ukrán viszonyt kizárólag a magyarok rontották el.
Ráadásul ettől teljesen független kérdés az, hogy mi segítünk-e az ukrán védekezésben vagy sem.
Az Ukrajnába özönlő fegyverekkel még sok baj lesz. Ha vége a háborúnak, lehetetlen lesz mindent visszaszedni, következik majd 5-10-15 év küzdelem az állig felfegyverzett alvilággal, amelyet majd természetesen az orosz fél, ha veszít, vidáman szítani fog.
Annak a kockázata, hogy ezeket a fegyvereket célzottan a magyar kisebbség ellen vessék be, elenyésző. A magyar kisebbség és így Magyarország érdeke az, hogy a magyar kisebbség egy a nyugat iránt elkötelezett, megerősödő Ukrajnában lakjon, amely mindent megtesz azért, hogy a nyugati orientációja fennmaradjon. Ilyen “nyugatos” Ukrajna, most már látszik, hogy mindenképpen lesz, legfeljebb nem az egész. Putyinnak az a terve, hogy az egészet az uralma alá hajtsa, napról-napra távolabb kerül, akármennyi pusztítás is van hátra.
Most lett volna itt az ideje annak, hogy egy Zelenszkijjel folytatott beszélgetésben világossá tegyük: van fegyver, van segítség és ennek ára lesz. Most kéne a ukrán határon állni egy magyar tábori kórháznak, úgyse hoznak ilyen messzire sebesültet. Most kéne elküldeni párezer letárolt AMD-t, úgyis cseréljük Bren-ekre őket. De most van az az időszak, amikor az ukránok bármilyen segítségért, bármit megígérnek.
Gondoljuk, hogy a lengyelek nem fogják kamatostul benyújtani a számlát az ukránoknak, ha sikerül visszavonulásra bírni Putyint? Dehogynem. Kisebbségi jogok, lengyel utcafeliratok Lwówban, (amely természetesen Lwów-Lviv lesz, ha ukrán-lengyel kapcsolatokról van szó) legnagyobb kedvezmény minden terjeszkedni kívánó lengyel boltláncnak, és így tovább. Egy kis előny a német cégekkel szembeni versenyfutásban. Szép dolog a barátság, még szebb az üzlet. Mi is köthetnénk most ilyeneket. De nem tesszük.
Nekünk szokás szerint csak a nem is oly nehéz dilemma marad. Vajon a magyar kormány ennyire alkalmatlan, vagy ennyire kizárólag azt csinálja, ami az orosz érdek…
