Az egyik az a kérdés, hogy egyáltalán helyes volt-e őt életfogytra ítélni?
A könnyű válasz: igen, helyes volt, hiszen megölt valakit és erre még valami nagyon távoli, nehezen magyarázható oka sem volt. Egyszerűen megölte, és valószínű, ha nem buknak meg, akkor mást is megölt volna.
Igenám, de 19 éves volt amikor ez történt. Egy hippi társaságok között kallódó, kialakulatlan személyiségű lány, aki – másokhoz, nála idősebbekhez is hasonlóan – Charles Manson hatása alá került. A súlyos büntetés persze jár neki, de egy ennyire kialakulatlan személyiségnek vajon helyes-e nem megadni az esélyt arra, hogy kialakulhasson és aztán integrálható legyen a társadalomba? Hiszen az államnak nemcsak a büntetés a kötelessége, hanem nyilván országonként és kultúránként eltérő módon és mértékben az, hogy a társadalmat a jobb élethez hozzásegítse. Ha pedig valaki megjavul a börtönben (mert ugye a börtön egyik célja a reparáció) akkor azt miért tartjuk börtönben?
Igen, a könnyű válasz megint az: mert embert ölt. Halál rá.
Itt jutunk el oda, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés a szabadulás valós esélye nélkül halálbüntetés. Méghozzá kegyetlen halálbüntetés. A halálbüntetés kegyetlenségét nem az adja ugyanis, hogy mennyire fáj vagy mennyire tart sokáig amíg az elítéltet megölik. Egy rutinos hóhér amúgy ezt kötéllel is egy percnél rövidebb idő alatt megoldja. A halálbüntetés annál kegyetlenebb, minél több idő telik el annak kimondásától, hogy az elítélt meg fog halni, odáig hogy tényleg meghal. A halálbüntetés lényege ez az időszak. Az utolsó este, az utolsó hajnal, az utolsó séta a kivégzéshez. Utána az hogy bekötnek neki egy lórúgás altatót vagy belevezetik az áramot, az már a megváltás. Persze, ezek tudnak rosszul elsülni, de az esetek nagy részében nem sülnek el rosszul.
Az életfogytig tartó büntetésnél kimondják, hogy meg fog halni az elítélt, majd bekísérik egy cellába, ahonnan többet nem jön ki. Oké, lehet hogy van valami folyosó, meg sétaudvar, de ezek jóval szűkösebbek egy ugyanennyi kilós állat ketrecénél és kifutójánál. Aztán telik az idő. Nem tudni mennyi. Ez ugyanaz, mint amikor a japán halálraítéltek nem tudják az akasztásuk időpontját, az egyik reggeli sétából nem a cellába hozzák őket vissza, hanem nézze csak Hanada szan, itt most jobbra fordulunk, ott lehet egy percet imádkozni, aztán ide álljon, kötél, csapóajtó, reccs. A tényleges életfogyt ennél semmivel se kevésbé kegyetlen. Ráadásul a börtönhalál jellemzően valami rossz táplálkozásból és a folytonos lelki nyomásból kialakuló, fájdalmas betegség miatt lesz.
Én ezért a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségét kizáró életfogytig tartó szabadságvesztést (tényleges életfogyt, TÉSZ) egy sorban kezelem a halálbüntetéssel. Azt gondolom, hogy abban a jogrendszerben, ahol nincs halálbüntetés, ennek sincs helye.
Nyilván meg kell határozni egy jó hosszú időtartamot, amely előtt meg se lehet vizsgálni a kiengedést. És a vizsgálat is nyugodtan jelentheti azt, hogy marad bent az ember, mert még mindig veszélyes a társadalomra. Sőt, valószínű, hogy nagyon sok embernél nem is múlik el ez a társadalomra veszélyesség soha.
Ugyanakkor ott bent a TÉSZesek tudják, hogy ők halott emberek. Mindenki tudja. Ennek megfelelően a TÉSZesre nem vonatkozik a jog. Nem tudják még egyszer halálra ítélni. Nem tudják még rosszabb körülmények közé küldeni. A börtönben külön tudomány velük foglalkozni, a magyar börtönben HSR (Hosszúidős Speciális Rezsim) a neve ennek a területnek.
A “harmincéves” életfogytos előtt, főleg ha 19 évesen került be, tud lenni egy cél. Meg lehet csinálni, ki lehet bírni, érdemes tanulni, alkalmazkodni, jól viselkedni. Ilyen hosszú idő az ember és a társadalom életében is nagyon sok változást hoz.
Leslie Van Houten ügyében a “parole board” már 2016 óta javasolta a szabadlábra engedést. Előtte nem, vagyis azért 47 évet letekert a rácsok mögött, mielőtt egyáltalán felmerült, hogy kiengedik. Ez a parole board nálunk ismeretlen, egy olyan szakemberekből és laikusokból álló testület, amely megvizsgálja a feltételes szabadlábra bocsátás (parole) lehetőségét. Az amerikai jogban ugyanis hosszú büntetésekből is ki lehet kerülni, a parole board elég széles jogkörökkel bír. Ezért van az, hogy ha valakit az ottani ún. kumulatív büntetéskiszabás miatt monduk 50 év börtönre ítélnek (mondjuk kap tizenötöt a drogkereskedésért, tizenötöt a kurvafuttatásért és még ötöt az illegálisan tartott fegyvere miatt) akkor mondjuk az első tizenötöt letölti, megkezdi a másodikat, de amikor abból leült vagy kettőt akkor a maradékból és a fegyveres öt évből feltételesen kiengedik.
Kaliforniában a kormányzónak vétójoga van, de ezt a vétót bíróság felülbírálhatja. Gavin Newsom kormányzó többször meg is vétózta a parole board döntését, de azt most a bíróság felülbírálta. Fékek és ellensúlyok, ugye. Amelyek most jól is jöttek, hiszen nézzük az érdekeket. A parole board szakemberei azt mondták, hogy Van Houten nem jelent veszélyt a társadalomra, nyilván kellő megbánást is tanúsít már régen, volt ideje pszichológusoknak kivizsgálni hogy ez mennyire őszinte vagy nem őszinte. A börtön izolációs céljának itt már nincs értelme, hisz nem kell izolálni. A reparációs cél a parole board szerint teljesült.
Marad az ún. generális prevenció és az állam büntető igazságszolgáltatási igénye. Ezek ha belegondolunk, nem is feltétlenül tartoznak a parole boardra. A generális prevenció (hogy másokat elrettententsenek a hasonló cselekményektől) talán igen, de ebben is már van egy jó adag büntetőpolitika. Aztán meg sima politika. Ismerjük az online mob justice vérszomját. Nyilván kockázatos bármilyen politikusnak azt mondani, hogy igen, a híres bűntény elkövetőjére anno azt mondták, hogy börtönben fog megrohadni, most meg kiengedik. Meg szegény özvegy, még mindig sír. Mindkettő fontos szempont, nagyon fontos szempont. Csak van több másik szempont is.
A jó rendszer az, ahol lehetőség van az összes szempont mérlegelésére. Hogy ennek az eredménye mennyire felel meg majd annak a szempontnak, hogy a Választópolgár ösztönei pont jó helyen legyenek megvakargatva…
