A Múzsa új vendégszerzője, Róza évtizedeken keresztül alaposan megismerte a magyar egészségügy bugyrait, ápolóként és betegként is. Alábbi posztja egy borzasztó fontos kérdést feszeget, amiről alig beszélünk (talán mert nem elsősorban pénz vagy adminisztrációs kérdés), pedig a gyógyítás integráns része kellene, hogy legyen. Fogadjátok szeretettel!
Szerintem jó lenne, ha lenne választásunk.
Akarunk e például, szar viccekkel bombázva feküdni egy műtéti előkészítőben meztelenül, miközben azon gondolkozunk, hogy mennyi csorba esne a már amúgy is megtépázott méltóságunkon, ha mondjuk itt fosnánk össze magunkat a maradék megivott G-oldattól?
Alternatívaként szólunk és kérünk egy ágytálat, vagy az lenne esetleg a protokoll, hogy a lepedőt magunk köré csavarva végigsasszézzunk a folyosón és reménykedjünk, hogy elérünk majd ameddig kell?… vagy lehet, hogy akkor meg lecsesznének, mert a nyugiszurit – bár nem kértük – már beadták, ugyan nyugodtabbak nem lettünk, de legalább szédelgünk.
Akarjuk e, hogy a műtőssegéd – miután meztelenül, egyszál lepedővel letakarva végigtolt minket a hideg folyosón, majd a fél udvaron – egy hirtelen mozdulattal, négy másik ember előtt lekapja rólunk a lepedőt és miközben megkér, hogy karoljuk át a nyakát átemelne minket a betegágyra?
Esetleg választhatnánk, hogy a műtét utáni hólyagürítéses vizeletmérést ne mondjuk másik három ember előtt kelljen szétvetett lábakkal egy vizsgálóban prezentálni, ahol szerencsére legalább az ajtó csukva van – bár számítani kell rá, hogy néha valaki bedugja a fejét. (Szerencseként élnénk meg, hogy az egész közszemlére tett óriáslepke az ablak felé sütkérezik a napfényben – értsd, legalább a pinánk nem az ajtó felé van nyitva.)
Kell e az nekünk, hogy végighallgassunk egy eszmecserét orvosok között arról, hogy inkább szedjék ki darabokban a gyerekünket még a műtét előtt akit addigra majd úgyis megöl a sugárterápia, vagy esetleg a műtéttel együtt szabaduljanak meg tőle és a sugárkezelést hagyják utána?
Szeretnénk e azt, hogy simán egy véreredmény – eltérés hiánya miatt telefonon kijelentsék, hogy ez nem gyulladás hanem valószínűleg valami sokkal rosszabb, például rák.
Jó e az úgy, hogy a gyerekünk születése után semmit se tudjunk róla másnap délelőttig?
Jó e az úgy, hogy a szép és hangzatos bababarát kórházak falai mögött a mai napig nincsen szavunk abban, hogy a gyerekünkkel mi történik, mennyi időt tölthetünk vele, mit eszik, milyen vizsgálatoknak vetik alá, mennyit lehet velünk, vagy nélkülünk?
Akarunk e egy iszonyat kemény ágyon huszonhat órát vajúdni, alvás nélkül, étlen-szomjan, és felkurblizott, égnek álló seggel szülni felfelé? Naívan azt hinni, hogy Newton óta az alma lefelé esik. Rohadjunk meg, hogy nem értjük.
Szeretnénk e a szülés utáni kivérzés mennyiségét megállapíttatni az egyetemistákkal úgy, hogy felrántják a takarót és a mérce a vérben ázott papírlepedő alattunk? (A férjünk is preferálja a bugyi nélküli alvást, de nem gondoltuk volna, hogy a kórházban még le is tolnak az alsóneműért.)
Akarunk e mi a harminc székes váróteremben nyolcvanadmagunkkal ácsorogni nyáron hatvan fokban, amikor a légkondícionáló helyett az áttört rákos daganatok bűze ventillálja át a sötét ablaktalan szobát? Figyelmeztetés nélküli, hirtelen végzett kétujjas rektális vizsgálatot? Esetleg hasfalra varrt draincsövet?
Akarunk e ismerőst keresni, hogy bejussunk a próbaüzemben működő, cseréltcsöves sugárra, hátha sose halunk meg?
Választanánk e, hogy egy pisaszagú szobában ücsörögjünk egy székben, az utolsó tíz évünket börtönben töltve, minden szabadsághoz és méltósághoz való jogunktól megfosztva, tarkón legyintve ha nem eszünk szépen?
Élnénk e egy nyugdíjasházban, ahol a nővérek a lépcsőn ülve (cigivel és telefonnal) nézik végig, ahogy nyolcvan évesen totyogol végig előttük a szatyraiddal és cipeled fel őket a harmadikra?
Merünk e mi okosabbak lenni, tudni mi a jó nekünk?
Kézenfekvő és elérhető az alternatíva. Mert amúgy nagyon szépen megtanítják az ápolószakiskolában, orvosi egyetemen és mindenféle egészségügyi képzésben, hogy mi az emberi méltóság és a hozzá való jog – mert elő van írva.
Na mondjad: „ha azt akarod, hogy normálisan bánjanak veled, azt meg kell fizetni.
Ha teheted menj magánba.”
Mondom a nap hírét és demagóg leszek: TE fizeted. Érted van.
Kemény tudom… hogy ez csak szemléletváltás kérdése.
Ez csak döntés kérdése. A tied, az enyém, az övék, a mienk.
Az egész egy romhalmaz, igen.
A méltóság tiszteletben tartása lehetne egy jó kezdet. Nem kerül semmibe.
A méltóság hangzatosan: alapvető emberi jog. Te kiállsz magadért ha úgy érzed valami kényelmetlen, nem fer, megalázó.
Az egészségügyben dolgozó emberek pedig szépen veszik a fáradságot, megértik a mondandót és változtatnak.
Egyszerűen hangzik. Az is. Éppen csak azt kéne betartani ami elő és le van írva törvényekben és tankönyvekben.
A méltóság tisztelete jár. Teljesen független attól, hogy ki vagy, hogy milyen vagy, honnan jöttél, hány éves vagy.
Lehetsz morgolódó, buta, okoskodó, idegesítő, paraszt, bunkó, meleg, hetero, transz, kedves, félénk, intelligens, szegény, gazdag, roma, fehér, fekete, férfi, nő és ezek tetszőleges kombinációja.
A pinád nem lesz a mienk, csak mert kiszolgáltatott és beteg lettél – sőt a pöcsöd, petikéd, jancsikád, káród, fütykösöd, péniszed, (vagy aminek hívod a szerszámot ha van) sem.
A te szülésed, betegséged, sugárterápiád, méhed, petefészked (a prosztatád).
A katéterzsákod. Öregséged, a büdös nyál a szádban mikor már félig vagy a másvilágon.
A véred, a magzatod, a bugyid, a meztelenséged, a takaród.”
Nem közkincs.
Róza
