Volt itt napközben posztunk a Szent Imre kórház szülésznőiről. Még mielőtt valakiben az a téveszme alakulna ki, hogy szerintünk valamiféle paradicsomi tökéletes állapot szűnt meg most, egy pár gondolat, előrebocsátva, hogy se a szülészethez nem értek, se egészségügyi szakértő nem vagyok.
Bármilyen rendszer, legyen az oktatási, hasonlóan megy tönkre, ha a tönkremenetel oka ugyanaz. A magyar egészségügy és oktatás teljesen hasonló okokból megy tönkre:
1) nincs pénz
2) nincs értelmes, ciklusokon átívelő szakpolitika
3) nincs megfelelő társadalmi bizalom a taburomboláshoz.
Mivel az első kettő elég könnyen belátható, kezdem hátulról.
Tabu
Minden közgondolkodást tabuk nehezítenek. Ha például azt mondom, hogy a németeknek kéne több tankot és vadászgépet gyártani, és adott esetben EU vagy NATO keretek között Litvániában állomásozni, több országban is sok ember a szívéhez fog kapkodni. Pedig simán elképzelhető olyan helyzet, amelynek az lenne a jó megoldása, hogy ott egy jó kis Jagdgeschwader állomásozzon. Nem fog.
Magyarországon a közgondolkodásnak valóságos taburendszerét adja az etatisa gondolatkör. Az állam természetesen mindent, mindenütt megold. Ha baj van, arra az orvosság a még több állam. Tegnap pl. egy barátom kifejtette, hogy államilag újra kellene éleszteni a magyar könnyűipart, és az istennek nem bírtam róla meggyőzni, hogy azt a pénzt ennyi erővel a Kossuth téren el is égethetnénk.
A magyar állam tehát nem vonul ki sehonnan, akkor se ha kivonul, mint ahogy pl. lassan a komplett szociális ellátórendszert (az előzőleg feltőkésített, és ebből nagyon szép püspöki Audikat vásároló) egyházakra hagyja.
Ennek folyománya az, hogy Magyarországon nincs rossz kórház és nincs iskola. Illetve persze van, hiszen lehet tudni melyik iskolába járnak a cigányok és melyikbe a tehetős emberek gyerekei. Melyik kórházban lehet szülni, és melyiket kell kerülni. De olyan, hogy akkor szépen felmérjük a rendszert, na olyan nincs. Régen volt, de akkor is mindenki inkább elhallgatni igyekezett az eredményt.
Miért? Mert például esetleg kiderülne, hogy sok gyerek jobban járna, ha ütött-kopott iskoláját bezárnák, és iskolabusz hordaná olyan iskolába, ahol nem szenved hátrányt. Hogy X főorvos urat páros lábbal kell kirúgni. Mivel azonban ez nincs, megjelennek régi ismerőseink, az egyéni túlélési stratégiák.
Az a kórház, amelyik engedi a szabad szülésznőválasztást jobban fog működni. Új jelenség? Dehogy. Régen fusizásnak hívták, az egész ország erre épült. A szülésznő, ha kétszer annyit dolgozik, akkor megkeres annyi pénzt, ami nagyjából hasonlít egy szülésznői fizetésre. A nyelvszakos tanár ha nyelviskolázik, ha a szülők összedobnak egy kis pénzes korrepetálásra (az állam által fűtött és világított iskolában), akkor megél.
Mi sem természetesebb, hogy elkezdenek ide gravitálni a jobb szakemberek. Mi sem természetesebb, hogy egy bizonyos társadalmi állás felett az emberek itt akarják igénybe venni a közszolgáltatásokat. Mi sem természetesebb, hogy miután a fontos emberek gyerekei járnak ide, vagy fontos embereknek születik itt a gyereke, kilobbizódik az a felújítás, netán előkerül egy kötelezően ajánlottan támogatandó alapítvány.
A magyar állami szféra jellegzetes alakja a legendás igazgató, aki ezt menedzselni tudja. Az emberei fusiznak, de azért csak pont annyit, hogy ne legyen feltűnő. Az alapítványban van pénz, de azért nem nagyon sok pénz. Okosan felveszi azt a gyereket, engedi szülni azt a körzeten kívüli nőt, akinek az apjától/férjétől majd lehet kérni valamit. Mindenki ismeri ezt a fajta kórházat, iskolát.
Jó ez a jelenség? Persze hogy nem. Jó lenne ha másképp lenne? Persze hogy igen.
Ezt már Fekete János is feszegette, ezelőtt negyven éve, amikor gyakorlatilag csak az az állami cég működött Magyarországon, ahol volt fusizás. Ő is küzdött azzal a dilemmával, hogy ennek a hivatalossá tétele nagyobb szentségtörés, mintha a munkácsi várban, közvetlenül az eltávolított turul mögött egy román-ukrán melegbár is nyílna.
Mert ezzel két dolgot lehet csinálni: vagy azt, hogy akkor a fusizók méltóztassanak
1) adózni
2) bérleti díjat fizetni az általuk használt állami eszközökért, vagy az állami kórházban/iskolában/műhelyben ne legyen fusi, viszont legyen olyan fizetés, hogy ne is kelljen fusizni.
Akkor viszont a röntgengép, mint a NAV-hoz bekötött pénztárgép, zárórakor kikapcsol.
Nincs persze erre egy jó megoldás, sok jó megoldás van, szektoronként más és más. Van ahol valójában kárt okozunk azzal, ha az a gép nem dolgozhat magánba is, másutt viszont az a megoldás, hogy olyan embereket alkalmazunk, annyi pénzért, hogy minden kórházban kb. ugyanolyan jó szülésznők legyenek, elegendő létszámban.
De ennek az első lépése a probléma kimondása. A fusi ugyanis nem a probléma, a fusi a probléma tünete. A probléma mindig valami általános, rendszerszintű dolog, és nagyon gyakran a kimondása tabuba ütközik.
Itt jön képbe a bizalom hiánya. Magyarországon a (mindenkori) kormány nem tudja eléggé felnőttnek nézni az embereket, ahhoz, hogy kimondja: nem jól van. Hogy is tehetné, nézzük meg, lassan Európa legszegényebb országává válunk, de sikerpropaganda van. A másik, hogy az emberek nem vesznek komolyan (nyilván évszázados történelmi tapasztalat okán) egy kormányt sem, hogy oké, most bezárta a mi iskolánkat és vett egy iskolabuszt, nade fog az az iskolabusz két év múlva is járni? Na ugye.
A mostani, szülésznő-választást megszüntető döntés is tipikus. Valaki nem menedzselte elég hatékonyan fusizást, szétcsapnak a fusizók között. Lesz ettől több jó szülésznő? Nem, mert az egy elég egyszerű közgazdaságtani kérdés, hogy mennyiért van jó szülésznő: annyiért, amennyi a fizetése, meg amennyit eddig összefusizott mellé. A megoldás tehát nem az, hogy szétzavarják a túl sokat fusizó bandát, hanem az, hogy megnézik, hogy mennyi az annyi, viszont cserébe akkor elvárás van, úgy a munka színvonala, mint a kizárólagosság (magyarul nincs fusi) terén.
Az erre való pénzből viszont mi stadiongyepet fűtünk.
