Csikós Zsolt cikke a totalcaron a szakemberhiány sokadik megéneklése, a Csikóstól megszokott olvasmányos, élményszerű stílusban. Több vetülete is megjelenik a problémának. Látjuk, hogy mennyire nincs oktatás, amely megfelelő színvonalú szakember-utánpótlást adna. Látjuk, hogy azok a cégek, ahol van szakértelem, belefulladnak a munkába és bedobják a törölközőt, vagy épp elkurvulnak. De ezeket már mind tudjuk.
Sokkal kevesebbet foglalkozik a közvélemény (bár a totalcar pont igen) azzal, hogy micsoda önbecsapási kört látunk kirajzolódni a cikkből. Olyan társadalom van előttünk, amely a munkáért, szolgáltatásért nem akar fizetni, nem becsüli meg a másik fáradozását, tanulását, szakértelmét.
Áldoz ellenben olyan autóra, amelyet esélye sincs fenntartani, amelyet nem véletlenül ad el 5-6 évesen a német a töröknek és a török pedig 10 évesen Kelet-Európába. Nem taglalom a részleteket, ezekben a kocsikban ennyi idős korukban a leggondosabb használat mellett is sokszázezres javítanivalók vannak.
Nyugaton bármerre megyünk, azt fogjuk tapasztalni, hogy az áru nem vészesen drága. Azért látunk drágaságot, mert elérhetők luxuskategóriás dolgok, ám ugyanaz a húsz deka sajt Németországban sem kerül a magyar ár sokszorosába. Viszont a szolgáltatás iszonyatos drága a magyar viszonyokhoz képest.
A jól élő társadalom egyik legfontosabb ismérve egymás tisztelete, és egymás (anyagi és egyéb) megbecsülése. Ameddig nem fizetjük meg egymást, addig rosszul fogunk élni és húszéves béemwékkel fogjuk hajkurászni a polgári jólét illúzióját.
A másik cikk a 444-en jelent meg Albert Ákos tollából.
Ezt a problémát is jól ismerjük, begyűjtik a koldust, és jól megbüntetik, mert koldus. Noha nem vagyok egy szocmunkás alkat, biztosan tudom, hogy senki sem jókedvéből szegény, és egy szegény se szeretne szegény maradni.
Minimális szociológiai ismeretekkel az is tudható (még ha ezt kormányunk nem is tudja) hogy van a szegénységnek olyan szintje, amikor már nem azért nem tör ki onnan valaki, mert “nem megy el dolgozni” hanem elkezdenek a csak nyomorgó embereket sújtó problémák börtönné összeállni. Elkezdik a szegény családok gyerekeit összepakolni egy iskolába, ahova aztán könnyen betalál a drog, ahol a nagyobb lányokat könnyebben viszi el egy-egy strici “dolgozni”, ahol az erőszak, a lopás könnyebben fordul elő, innen már csak rossz középiskolába visz az út, és elkezdődik egy lefelé tartó spirál, hiszen egy ilyen környezetből indult ember gyereke ha lehet még lejjebbről kezdi.
A vége a “cigánybűnözés” néven is ismert jelenség, amikor egy társadalmi csoport egyenesen ki is szorul a társadalomból, esélye sincs semmi változásra vagy felemelkedésre, akkor se ha szeretne. De sokszor nem is szeretne, egyszerűen beletörődik a kirekesztettségbe.
Magyarországon a roma szegregátumok (magyarul cigányfalu, cigánytelep, cigánysor) népén kívül egyre szélesebb rétegek csúsznak le a peremre, ahol vége a szegénységnek és már a nyomor kezdődik. Az egész migránsos félelmhiszti egyik alapja az a félelem amelyet valójában az emberek ettől a peremtől éreznek.
A 444 cikke azt mutatja meg, ami az embert ezen a határon túl várja. Aki egyszer lecsúszik, annak nincs visszaút. Várja a közterületen alvásért bírság, a nincsbiciklilámpa-bírság, és aztán a sitt. Ez a félelem aztán atomizálódást szül, ahol jön a Móricz által leírt világ. Az a világ, ahol nem segítek a másikon, mert nekem is csak a holnapi ebédem van meg, a holnaputáni már nem biztos. Így aztán segítségre én se számíthatok, így sokszorosára emelkedik az esélye, hogy ha bajba kerülök, rögtön le is zuhanok. Nem véletlenül kapott Nobel békedíjat Muhammad Junusz, akinek mikrobanking rendszere pont ebben a legalsó rétegben segít újraépíteni a szolidaritást.
Azt a szolidaritást, amely egy nagyjából boldogan, normálisan élő ország alapja. És amely nálunk az utolsó koldustól fel a BMW-tulajdonosig hiányzik.
És ez Orbán Viktor minden disznóságánál nagyobb baj.
