Ez valóban hatalmas probléma, de én nem pont a seftelésen pallérozódás felől fognám meg. A témában bírok némi elméleti képzettséggel is (volt egy diplomaosztó, amelyen valaki azt mondta, hogy én mostantól Master of Business Administration vagyok) ráadásul a szüleim a rendszerváltáskor vállalkozásba kezdtek, a vállalkozást sikerre vitték. Se én, se a testvéreim nem folytatják ezt a vállalkozást, legalábbis nem úgy, hogy az ifjabb Viscount izé az immár az idejét kedvenc klasszikusainak tanulmányozására koncentráló Lord izé helyére ül a vezérigazgatói székbe. Objektív és szubjektív gondolatok következnek.
Mit tanultak meg a rendszerváltás üzletemberei?
A kor egyik közhelye volt vadkelet. Lehetőségek világa, nagyjából a nyolcvanas évektől a kilencvenes évek közepéig. Ahogy bomlott a világrend, úgy merültek fel lehetőségek. “Daliás idők” amelyek tényleg azoknak kedvezek, akik mertek kockáztatni, szemfülesek voltak stb. Persze a sok vesztesről ilyenkor meg szokás feledkezni, aratott a rák, az infarktus, az alkohol. De valóban, egy vállalkozó-generáció alapozta meg ekkor jólétét, karrierjét.
Mára ezek a vállalkozások nagyrészt tönkrementek, vagy a tőkéjük nagy része inaktívan pihen valamilyen befektetésben. Ennek okai sokrétűek.
A vállalkozások egy része rövid ideig létező igényeket szolgált ki, vagy rövid ideig létező helyzetekben tudott csak működni. Nagyon sok már az adaptáció első lépcsőjét se lépte meg. Amikor megszűnt az állapot, ami létrehozta, szépen csendben tönkrement. Esetleg, ha a vezetője időben észbe kapott, akkor a pénzt időben kivették, jött az ingatlanbefektetési fázis, és a továbbiakban az ingatlanok hozama biztosított szerényebb, de biztosabb jövedelmet. Volt és van persze olyan, amikor az adaptáció több körben elodázza ezt a folyamatot, a vállalkozó kreativitása és vállalkozó szelleme okán.
Ez persze kiváló dolog, de továbbra is one-man show. Az adaptáció az alapító fejében levő ötletekből merít. Nincs vagy csak nagyon ritka esetben alakul ki csapat. Nagyon ritkán sikerül olyan alkalmazottakat összegyűjteni, akik tudnak és nem lopnak. Mert a “szemesnek áll a világ” és az “erősebb kutya baszik” világában a “szemesek” és a “kutyák” házon belül is vannak. Részint azért, mert az “új nemesség” kialakulása mindig hatalmi harcokkal jár, a legtöbben nem könnyen fogadják el a beosztotti létet. A másik ok viszont az, hogy vadkelet ide vagy oda, nem olyan vastag az a marzs, hogy a beosztottakat bőkezűen meg tudják fizetni.
A vadkeleti üzleti modell kizsákmányolásra épülő, igazi vadkapitalizmus. Na ne arra gondoljunk, amikor a gonosz tőkésosztály kizsákmányolja a szegény proletariátust. Erre is volt példa persze, de az összes többi termelési tényező lerablására is. A régi gyárak, ipartelepek, áruházak helyén működő cégecskék tőkeereje kevés volt a létesítmények fejlesztéséhez. A mérnökök adott esetben meg is maradhattak, de nem volt tőke az új elképzelések prototípussá, aztán nullszériává fejlesztéséhez, teszteléséhez, tökéletesítéséhez, végül piacra bevezetéséhez.
Ezen a tőkehiányon úrrá lenni nem lehetett, hanem csak kompenzálni azt. Ennek a kompenzációnak az eszköze a kizsákmányolás. A többet dolgozás, a szabadságra nem menés, az egészségügyi problémák és társai. Lehet, hogy most sok alapító bánja, hogy fia-lánya nem folytatja a bizniszt, azonban valójában ezt ők 20 éve eldöntötték, amikor a korszak népszerű felsőoktatási szakjaira illetve külföldre küldték a gyerekeket. Szerencsés esetben a gyerekek olyan tudást szereztek, amivel nem kell hazamenni és a gyerekek nem is mennek haza.
Ez a sokadik megtorpanó polgárosodási kísérlet, nagyjából hasonló okokkal, mint az eddigiek. A (főleg) vidéki kisvállalkozások nem tudtak szintet lépni, méretet váltani. Az okok? A fentebb írt tőkehiányon túl a kultúra hiánya és a politika aktív akadályozó szerepe vezetett még ide.
A vadnyugati vasútépítések és aranylázak vállalatai sem élték túl az alapítókat, csak nagyon kis részben. Ott is a kupleráj, a kocsma működött addig, amíg ott ittak a cowboyok, trapperek és hasonlók, aztán ha már nem, akkor bezárt a bolt. Hosszas evolúció vezetett oda (amelyet akár a londoni aranyművesektől, vagy egyéb tetszőleges kiindulási ponttól is eredeztethetünk) hogy kialakultak azok a szabályok és szakmák, amelyek segítenek egy vállalatot fejleszteni. Magyarországon nemcsak a tőke hiánya volt az oka (bár az is bőven) hogy nem sikerült a vállalati pénzügyeket jól ismerő pénzügyest, a szervezeti dolgokat ismerő és nem csak a primitív csicskástatáshoz értő HR-est felvenni a cégekhez. Nem voltak ilyenek. Akik voltak, azok viszont aranyárban elkeltek a multik piacán, egyszerűen vállalati-üzleti kultúra hiányában nem maradt ember, aki a vadkelet cégeit ezeken az akadályokon átsegítette volna. Nyilván a legtöbbször nem is volt rá igény, de ahol volt, ott sem volt hozzáférhető ez a szakértelem.
Meg aztán mire is lehet menni ezzel a szakértelemmel? Mint fentebb említettem, Amerikában szereztem diplomát arról, hogy értek a vállalatmenedzseléshez. A diplomám megszerzése óta sokszor beszéltem apámmal üzletről, a családi cég dolgairól. Az eredmény mindig az lett, hogy (számos egyéb tényező, pl. édesanyám kockázatkerülő természete) mellett a cég túlélését nem annyira az üzleti ismeretek, hanem a magyar társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok pontos ismerete biztosítja. Ezért van például az, hogy a családi cég hitelkitettsége az alapítás óta stabilan 0%, következésképpen a beruházások idegentőke aránya is. Ennek megfelelően sose kezdtünk a családi biznisz országossá fejlesztésébe, sose vettünk nagyságrenddel nagyobb eszközállományt, nem vettünk fel tucatszám alkalmazottat. Maradt a 0%.
Naná, hogy 0%. Hiszen én megtanultam a derék jezsuitáktól, akik az amerikai egyetemet üzemeltették (mondjuk ezt speciel leginkább koreaiaktól), hogy a tőke költségeivel kell számolni, és diszkontrátákat feltalálni… Ám olyan országgal nem lehet számolni, ahol 1.- Ft. hitel is alkalmas bármilyen vállalkozás bedöntésére, lenyúlására. Nem véletlen az üres cégek feketepiaca, mert a Matolcsy-hitelt is igyekeznek projektcéggel felvetetni, és aztán a lehető leggyorsabban magánvagyonba irányítani. Az eszközöket és a hitelt ugyanabban a cégben tartani Magyarországon a legbiztosabb recept az 55 évesen stroke vagy gyors lefolyású daganat miatt bekövetkezett halálhoz. Ezt egyébként (ha nem is nyíltan) a bankszövetségi elnök Patai Mihály is elismerte egyébként hurráoptimista interjújában, amelyben elmondta, hogy a magyar bankrendszer jellegzetessége az alacsony vállalati hitelállomány.
Ez így is fog maradni, rövid távon legalábbis biztosan, mert (főleg) vidéken a Fidesz olyan rendszert épített ki, amelyben egy bizonyos üzletméret felett nem lehet létezni, nem lehet kooperálni. Igen, ezt olaszul úgy mondják, hogy a Don nem engedi nagyra nőni a vállalkozásokat, mert akkor nem lehetne védelmi pénzt szedni. Na persze ez nem a Fidesz találmánya, már az Egységes Párt is így csinálta, és a szocik is csak azért nem, mert a rendszerváltás után nem volt meg hozzá a hatalmuk. Pont ez a hatalmi vákuum engedett felfutni egy csomó vállalkozást, melynek most esélye se lenne, mert jönne a caporegime betörni a kirakatot, és jövő héttől szedni a heti csicskapénzt.
Sajnos tehát jogos ez a félelem, amely a G7 cikkben le van írva, a rendszerváltás körül indult vállalkozások utódlása nem megoldott. A felhalmozott vagyon részben aprózódni fog és dzsentrisedő családokat eredményez majd. Egy másik része meg majd a Fidesz bukása után fog vállalkozások alapjaként szolgálni. Amikor majd a következő vadkeleti korszakot fogjuk kezdeni, csak most gyárak helyett marha nagy ingatlanvagyonokkal és készpénzvagyonnal. Versenyképesség? Az már annyi se lesz, mint ami szegény Ganznak a Siemens-szel szemben volt. Adósság mondjuk nem lesz annyi és kisebb lesz a rendszer inerciája is a nagyvállalatokba tömörített eszközvagyon hiányában. De amíg a fent leírt gátakat nem ugorja át, addig Sziszüphosz módjára egy generáció felgörgeti a sziklát, a tőkéből megoldja a gyerekek menekülését, aztán a szikla szépen visszagurul, hogy majd valaki megint elkezdje felfele görgetni.
