Az Economist pár hete érdekes cikkben mutatta be Kína hitelezési politikájának pár számunkra is érdekes vonását. Ezek jó része a Belt and Road Iniciative (BRI) programhoz tartozik, amelynek keretében Kína világméretű befolyását növeli. A program része logisztikai fejlesztés (utak, vasutak, kikötők, repülőterek finanszírozása). Kínától távolabb azért, hogy az ott kiépült logisztikai központokban kedvezőbb feltételekkel fogadják a kínai árut, kínához közelebb pedig azért, hogy hamarabb és gyorsabban jussanak oda kínaiak. Árukkal vagy fegyverekkel. A BRI része még nyersanyag-források biztosítása a kínai iparnak.
Talán mondani se kell, hogy ehhez rengeteg pénz kell és Kínának bár gondjai, különösen középtávon számosak, olyan gondja nincs, hogy ne lenne rengeteg pénze. Az Economist hivatkozik egy kutatásra, amely bemutatja, hogy 800 milliárd dollárra tehető az az összeg, amit ilyen projektekre kölcsönként kihelyezett Kína. Ez nagy összeg, de ha például összehasonlítjuk az EU, az USA és Japán pénznyomtatási programjaival (quantitative easing, abenomics) akkor azt látjuk, hogy ilyen mértékű költekezés másutt is volt. Mára nem szokatlan, hogy a valamelyik gazdasági nagyhatalom felfoghatatlan méretű pénzmennyiséget pumpáljon valahova.
Lassan már külön műfaj a közgazdaságtudományban a gigahitelprogramoktól és az ezzel kapcsolatos majdani összeomlásoktól rettegés. Én nem akarok ebben állást foglalni, mert ilyen mélyen nem értek a közgazdaságtanhoz. Panamajacknek mondjuk ez a szakmája (nagyvállalati pénzügyek tervezésével foglalkozik) viszont velem ellentétben rosszul tűri a dehülyevagy-kommentelőket, úgyhogy a dolog részletes közgazdaságtani feldolgozására lehet még várnotok kell. Addigis, folytassuk politikával.
A hitelezéshez viszonyulás nálunk és máshol is kulturális tényezők által is meghatározott. Nálunk például a Fekete Jánossal (az MNB elnökhelyettese, de facto vezetője Kádár idejében) szembeni, antiszemitizmustól sem mentes gyűlölet határozza meg sokak viszonyulását az államadóssághoz, felemlegetve, hogy Magyarországot hogy eladósította annak idején. De nézhetünk például Romániára, ahol a fél ország majdnem éhenhalt, amikor a Kárpátok Géniusza az utolsó fillérig megadta az ország adósságát. Cserébe az EU-s belépésig kb. az volt ott modern, amit még Baross Gábor megcsinált.
Magyarországon gyanakodva tekintünk az IMF-re, a különböző privát befektetési alapokra (melyek közül nem egy van azonos súlycsoportban Kína fent említett hitelezési programjával), EU hitelprogramjára.
A hitelfelvételnél ugyanis alapvetően két dolgot kell mérlegelni. Az egyik a pénzügyi-közgazdasági feltételek. Ebbe a fent említett okból nem megyek bele, de fogadjuk el, hogy ezek alapján a különböző hitelfelvételi lehetőségek elméleti sorrendje felállítható a legkedvezőbbtől a legrosszabbig. Nyilván, ha egy háztartás vesz fel hitelt, akkor talán nem is kérdés, hogy ha a bank ad hitelt olcsón, akkor nem hívjuk fel az unokanénikénk férjét, aki közismerten ad pénzt kamatra, de a nevére kell írni a Suzukit biztosítékul.
Az állami hitelfelvételnél viszont van egy másik feltételrendszer, a politikai. A hitelek jönnek valahonnan és az államok számára elérhető hitelek gyakran járnak azzal, hogy valamilyen politikai, ideológiai viszonyulást várnak el. Hasonlóan kicsit ahhoz, hogy a magyar állam is ad nagyon kedvezményes hitelt ha valaki középosztálybeli és csinál gyereket. Ebben az esetben kérdés, hogy mondjuk egy házaspár, aki egyáltalán nem élte meg egyszerű és könnyű feladatként két gyerek felnevelését általános iskoláig, belevág-e abba, hogy legyen egy harmadik, miközben mondjuk anyuka már bőven elmúlt harminc és így egy harmadik gyerek esetleg hordoz egészségügyi kockázatokat, apuka így is két állásban tolja a melót, hogy legyen meg az anyagi fedezete a gyereknevelésnek. A mérleg másik serpenyőjében meg ott van egy szép nagy kertvárosi ház, az udvaron mászókával és vidáman csaholó kutyával. Döntési helyzet.
A hitelt felvevő állam pedig találkozik olyan elvárásokkal, amelyek például arra irányulnak, hogy vigyen olyan pénzügyeket, amelyek elég átláthatóak ahhoz, hogy a hitel nyújtója biztos lehessen abban, hogy a törlesztést majd tudják fizetni. Esetleg szervezze át a valamelyik rendszerét, mondjuk a szociális ellátások szektorát vagy a tömegközlekedést. Azért említem ezt a kettőt, mert az IMF kívánságlistáján pont ezek voltak, mikor szabadságharcoltunk ellenük.
Természetesen a szabadságharcnak az égvilágon semmi köze nem volt a szociális rendszerhez vagy a tömegközlekedéshez. Nézzük meg az ápolónők fizetését meg azt, hogy ma már elindulási és megérkezési pótjegyet is kell venni a menetjegy mellé a vonatra, és látni fogjuk, hogy a NER-nek nem az előírt feltételekkel volt baja, ó dehogy. Azzal volt baja, hogy az IMF képviseletében ült Budapesten egy csomó kontroller és direkten beleláthatott azokba a kavarásokba, amelyeket a Direkt36 és az Átlátszó szokott kinyomozni. Ne legyenek illúzióink, az IMF helyi delegációját a legcsekélyebb mértékben se zavarta volna, ha a fiúk vesznek egy pár millió dolláros yachtot, ahova a kormánygéppel szállítják a kurvákat. Az viszont már sokkal inkább, hogy ha ők az államot hitelezik és közben az állam nevéről komplett szektorokat írnak át privát névre, konkrétan egy felcsúti gázszerelő nevére, aki valószínűleg nem tudná saját szavaival visszaadni a “mérlegfőösszeg” szó jelentését. Ez se azért zavarná őket, mert röhejes, hanem azért, mert a hitel megtérülését többek között ezen ágazatok bevételéből várnák, és az már nem vicces, ha ezek a bevételek nem az államkasszába, hanem a főnök zsebébe folynak be.
Utána jött az a hitelező, akit ez nem érdekel. Miért nem érdekli? Azért nem mert azt a kockázatot, hogy a NER őt átvágja, a kamatokban érvényesíti. Ugyanúgy magasabb kamatra ad hitelt, mint a BAR (tudom, hogy már nem így hívják…) listásoknak is hitelt adó szervezetek vagy egyének. A politikai (khm, lopási) mozgástér mellett azért érte ez meg, mert az elmúlt bő évtizedben világszerte olcsó volt a hitel és a drága hitel sem volt annyira drága, hogy elviselhetetlen legyen. Aztán persze jött a barbatrükk a lakossági megtakarítások államadósságba csatornázásával. Remélem mindenki emlékszik a sok okostojásra, aki kifejtette, hogy a magánnyugdíj-pénztárakkal az volt a gond, hogy a náluk levő állampapírok ilyen faramuci belső eladósodottságot eredményeztek? Nem ez volt velük a gond, az volt velük a gond, hogy az államtól legalább viszonylag független, piaci alapú befektetési tevékenységű szereplővé váltak volna, ahogy az idő előrehaladtával egyre nagyobb vagyon koncentrálódott volna ott, és előbb-utóbb az a pénz utat talált volna a versenyképes, és jelenleg a táskás emberektől rettegő magyar KKV-khoz.
A legújabb csavar majdnem pontosan a 10 évvel ezelőtti lemez. Megint van iszonyatos mennyiségű, olcsó vagy egyenesen ingyen pénz, amelyért cserébe viszont azt kéri a pénzt adó szereplő, hogy legyenek átláthatóak a pénzügyek. Nem nagyon átláthatóak, csak épp annyira, hogy a hitel visszafizethetősége garantált legyen. És persze nyilván, az EU-nak vannak bizonyos politikai céljai, amelyek eltérőek a magyar kormány által hangoztatott ideológiától, de ne legyenek illúzióink. Azt a kormányt, amelynek vezető ereje harminc éve még csuhásozott, azóta meg volt liberális, nemzeti, most meg keresztény nemzeti, a legcsekélyebb mértékben sem érdekli, hogy ki, kinek melyik szervét teszi és hova. Az érdekli, hogy ne legyen intézményes kontroll a lopás fölött. Csak ez utóbbi annyira nem marketingelhető mint a hangos b***zás.
Ebben a környezetben jött pár hete az a hír, hogy “kórházak felújítására” az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank ad kölcsönt. Egyelőre csak 138 millió eurót (64 milliárd forintot), de ez, jó lesz ha eszünkbe véssük, olyan mint a drog. Nagyon nem lenne jó, ha erre rászokna a kormány. Miért?
Beszéljünk olyan fogalmakról, amelyek nálunk eléggé leértékelődtek, vagy akár nem is értjük őket. Európai, euroatlanti elkötelezettség. Az EU-ban vannak bizonyos gyarmatosító vonások, nyilván a francia és a német vállalatok érdekét szolgálja az idejövő pénz nagy része. Ugyanakkor, kompország ide vagy oda, mi Európához tartozunk, az EU pénze a mi pénzünk. Egyrészt mi is adunk bele (bár nettó haszonélvezők vagyunk, minden idejövő európai forintból jó pár fillér azért a mi pénzünk) másrészt kulturálisan is a hitelező és az adós ugyanazt a nyelvet beszéli, a népek ugyanazon kisebb családjához tartozik. Ha birodalmi törekvései is vannak az EU-nak, ahogy azzal Varga Judit miniszterasszony szeret riogatni a samponreklámjaiban, ne felejtsük el, hogy ennek a birodalomnak mi is részei vagyunk ám. A kínainak távoli csatlósai.
A bevezetőben tárgyalt 800 milliárd dollárnyi kínai hitel közel fele nem államok közötti hitel, hanem magánvállalatnak álcázott, valójában kínai állami cégek hitelei magánvállalatnak álcázott, valójában állami cégeknek az adós államokban. Az ilyen hitelek tele vannak titkos klauzulákkal, hogy milyen tulajdonrészeket kell átadni, milyen irányítást kell engedni. Ezek a hitelek sokszor azért olcsók mert kamat helyett befolyást kell engedni. Az uzsorás néha nem kamatot kér, hanem az asszonyt egy körre. Olcsó és kedvező, nem? Nem. Nagyon nem.
Persze ez nem azt jelenti, hogy egy kínai hitel lehetőségét nem lehet megvizsgálni, és nem azt kell felvenni, ha nem az a legjobb. Csak arról van szó, hogy az erről szóló kutatások szerint annyi buktató van ezekben, hogy ötszörös gondossággal kell eljárni. És nem kórházakra kell felvenni, amelyek a büdös életben nem termelik vissza a törlesztőt. Sőt Kínával üzletelni is lehet. Csak amit most mi csinálunk, az abban az értelemben üzlet, ahogy a két pakett etil-hexedron megvásárlása a Diószegi és a Korányi sarkán, este tizenegykor. Nem kéne. Nagyon nem kéne.
A témáról szóló kiváló cikkek az Economisttól és a G7-től, valamint maga a tanulmány amelyre hivatkoznak.
