Mi mással is indulna az új év, mint benzináremeléssel.
Egy teli tank benzin ára a környező EU-tagállamokéhoz képest 1000-2000 forinttal lesz magasabb, ami jelenleg nagyjából a határtól 20 km-re élőknek éri meg az átjárást, bárki másnak inkább csak akkor, ha egyébként is arra volna dolguk. Ha ez a különbség nő, akkor értelemszerűen ez a vonal beljebb tolódhat az országba, bár olyan 50 km környékén megáll, mert 100 km autókázás egy tank benzinért már időben is felborítja az egyenletet.
Fontosabb ennél az ok. Erről már írtunk itt párszor, de nem árt átismételni.
A magyar adórendszer katasztrofálisan rossz.
Emlékezhetünk a legendás “söralátét-adóbevallásra” és a hatalomátvételre készülő Fidesz egyik fő kampányüzenetére, hogy a negyvenvalahány különféle adó nagy részét kivezetik. Természetesen hazudtak, de az, hogy a Fidesz hazudik, nem újdonság, már akkor sem volt az, csak akkor még az ország nagy része nem akarta ezt észrevenni, annyira elegük volt abból, hogy a baloldal is hazudozik.
A mindenkori magyar adórendszer megtervezője sokáig nagyon nehéz helyzetben volt, mert millióegy állami feladatra kellett adót szednie. Magyarország kádári örökségei közé tartozik a kiterjedt jóléti állam, a kedvezmények kiterjedt rendszere és az etatizmus.
Főleg a Bokros-csomag előtt szocializálódó magyarok körében (de egyre csökkenő mértékben a fiatalabbaknál is) jellemző, hogy nosztalgiával gondolnak a rengeteg ingyenes közszolgáltatásra és juttatásra, és fájdalmasan veszik tudomásul, hogy már a kalap lócitromból fenntartott intézmény színvonala egész pontosan egy kalap lócitromnak felel meg, mivel nyugdíjba mentek azok az emberek, akik akkor kerültek oda, amikor 1) nem kalap lócitromból ment a fenntartás 2) nem volt versenyszféra, ami elszívta volna a tehetségeket.
Ennek ellenére, ha valaki azt mondja, hogy “oké, ne bohóckodjunk, zárjuk inkább be”, akkor közfelhördülés támad. Nem véletlen, hogy az Orbán-kormány és elődei is mindig összevontak, optimalizáltak, átneveztek. Mára a kádári jóléti állam utolsó maradékainak lebontása zajlik. Az igazi probléma nem ez, hanem az, hogy nem épült helyette másik, holott a lenézett szomszédainkhoz (elsősorban Romániához) képest a nagy különbséget ennek a megléte jelentette.
A jóléti állam egyik megjelenési formája a sokféle kedvezmény. Már az IMF is sürgette az akkori magyar kormányt a kedvezményes nyugdíjak, utazási kedvezmények, közgyógyellátás, rokkantsági ellátások átláthatatlan rendszerének leépítésére. A gond nem az, hogy ezek vannak, mert szükség van rájuk. Ha valaki a nap 24 órájában magatehetetlen hozzátartozóját ápolja, az állam köteles gondoskodni arról, hogy ennek ellenére tisztes megélhetése legyen, ne haljon az ápolt és az ápoló is éhen. Tudjuk, hogy nem így történik. A gond a kamu leszázalékolások, az örökös (és öröklődő…) 90%-os utazási kedvezmények, összefoglalva: a potyautasok kibírhatatlanul magas száma volt. Természetesen, ahogy az Magyarországon szokás, a fürdővízzel együtt ment a gyerek is, értelmes reform helyett ma már a féllábú-félkezű ember is csak szerencsével lesz rokkantnyugdíjas, az otthoni ápolásra az állam egy viccnek is nagyon rossz, megalázó összeget ad, a járőrözésben vagy az ócska dízelmozdonyon zötykölődésben 45 éves korára tönkremenő ember nem tud valami normális ellátást kapni az ilyen állapotban végezhető könnyebb, és kevésbé jövedelmező munka mellé.
Végül, de nem utolsó sorban ott az etatizmus. Nálunk bármi, ami civil kezdeményezés, az még mindig berzenkedést vált ki az államból. Amikor egy-egy helyi közösség elkezd megoldani, arra vagy az állam szabadul rá, vagy valamelyik “történelmi egyházat” küldik rá, amelyek pasztorációs funkciójuk helyett mára költségvetési pénzek szivattyúzására specializált, kvázi-állami szervezetek lettek.
Sokáig ezek a tényezők okozták azt, hogy nem lehetett kevesebb adót szedni, mert a politikailag legaktívabb rétegek (főleg a nyugdíjasok) rohantak protest-szavazni, ha valaki, valamelyik szent tehénhez hozzá mert érni.
Mára azonban a szent tehenek helyét a nagyságrendekkel olcsóbban fenntartható propaganda vette át. A covid nagyrészt kipucolta a vidéki elfekvőket, amelyeket aztán később be is zártak, mondjuk orvos és ápoló egyébként se nagyon volt már bennük. Az utazási kedvezmények rég a töredékükre lettek visszavágva. Számtalan iskola, óvoda, orvosi rendelő áll üresen. A friss jogszabálymódosítások alapján kórházat se nagyon kell már fenntartani, pontosabban minden további nélkül kórháznak nevezhetők a 3-4 osztállyal üzemelő rendelőintézetek. A tankötelezettség visszavágva, a felsőoktatásban pedig gyakorlatilag tandíj rendszer van, csak persze nem nevezik így azt, amikor a képzésben meghirdetett helyek ¾-e “költségtérítéses” és csak a maradék “állami”. Az igazságszolgáltatásban a tárgyaláson elintézett ügyek száma különböző új jogszabályok miatt hasonló mértékben esett vissza, nem lennék meglepve, ha a nagy szénszünet után egy kis nyirbálás következne ott is, mikor kiderül, hogy egy-egy vidéki bíróság igazából senkinek sem hiányzik…
Vagyis jelenleg Magyarországon meg lehetne lépni, hogy nem szednek adót, és ezt a felszínen meg is lépték. Az alacsony SZJA, nyereségadó, a KATA mind-mind ezt szolgálta a felszínen. Valójában azonban az adóteher nem csökkent, mert az állam helyett most a klientúrát tartjuk el. Valaki azt mondta nekem a tárgyalásra harmincmilliós fekete terepjáróval érkező ellenfeléről: “belépett a nerbe”. A “nerbe belépő” emberek pont ezt várják: egy sikeres polgári karrier bevételeinek megfelelő életszínvonalat, jó lakást, jó autót a legendás “200 pengő fixszel” mai megfelelőjét. Mára ez a tömeg lett az adóreform fő akadálya.
Adóreform azért volt, amennyiben az állam feladta azt, hogy kompromisszumos alapon szedjen adót, és végleg áttért az útonállás-szerű adószedésre. Felhagyott azzal, hogy az emberek legális vagyona és legálisan kimutatott jövedelme alapján szedjen adót.
Ennek két fő eszköze van: az ÁFA és az ágazati különadók. Utóbbiak két szempontból nagyon károsak. 1) a cégek, akiket sújt, spórolnak, elmaradnak fejlesztések 2) amit nem tudnak megspórolni, azt simán ráverik az ügyfeleikre, régies kifejezéssel: a lakóóóssssáágra.
Ezt pedig kiegészítették a mindennapi életünkben szintén adóként jelentkező gazdasági jelenségek. A rezsicsökkentés, amely részben a hálózatfenntartásra szánt pénzt vonta el az energiaszolgáltatóktól, az árfolyampolitika, amely a forint gyengítésével támasztotta alá az exportőr multik nyereség-elvárásait. És ilyen az infláció is, erre mindjárt visszatérek.
Az ilyen adórendszer fő előnye, hogy hatékony pénzbeszedést eredményez, fő hátránya, hogy súlyosan igazságtalan. A forgalmi adó ugyanis egy bizonyos jövedelmi- és adószint alatt jövedelmi- és vagyonadóvá válik. Egy budapesti házaspár, fejenként legalább 7-800 kHUF nettóval a jövedelmének sokkal kisebb részét költi a mindennapi megélhetésre, mint egy vidéki család 2-3 gyerekkel, fejenként 3-400 kHUF bevétellel, rosszabbul szigetelt, sok pénzért fűtendő lakással (avagy miért néptelenedik el a vidék…). Aki ennél is lejjebb van, annak gyakorlatilag a teljes bevétele a mindennapi megélhetésre megy el. Tételezzük fel, hogy a fenti példában mindenki nettó fizetést kap, nem zavar be a vállalkozói adózás. A jómódú házaspár étel-ital-ruha-rezsi adója összegszerűen még lehet hogy magasabb is, mint az alsó-középosztályos családé, ellenben a fizetése egy része (megtakarítás) nem esik ilyen adó alá, míg akinek kevesebb van, annak minden fillérje ilyen adó esik. Vagyis relatíve a szegények több adót fizetnek mint a gazdagok.
Ennek a kompenzálására rengeteg megoldás létezik, azonban Magyarországon ezeket legalább három okból nem alkalmazzák.
1) végtelenül alacsony bizalom abban, hogy az adót az állam nem lopja el, ezért csak az útonállás-szerű adószedés működik hatékonyan
2) a középosztály jólétét az alacsony adók biztosították
3) jött EU-pénz amelynek egy (nagy) részét közvetlenül a “nerbe belépő” réteghez folyatták.
Ezzel most két gond is van. Az egyik, hogy nem jön az EU pénz és most még pár hónapig nem is fog. A másik pedig, hogy a gazdaságpolitikánk mellékhatásaként az államnak nagyon szűk lehetőségei vannak arra, hogy a forint árfolyamát védje, illetve hogy az inflációs sokkokat kezelni tudja.
Ezek együtt ellentétes követelményekhez vezetnek. Például kamatot kell emelni, hogy az infláció lassuljon, miközben a lakosság nagy része úszik az adósságban. Mit csinálnak? Befagyasztják a kamatokat, ami ha belegondolunk nem más, mint egy adó, vagyis a bankok kamatemelésből eredő nyereségét elvonják. Mit csinál a bank? Behajtja máshol, vagyis a banki szolgáltatások díjain, illetve az új hitelek kamatain. Mit csinál a vállalkozó, akinek a szlovák, osztrák stb. versenyetárssal szemben magasabb banki költséget és kamatokat kell fizetnie? Árat emel.
Igenám, de az áremeléstől az infláció gyorsul, a magas kamattól viszont a gazdasági fejlődés megáll és megjelenik a rettegett stagfláció (stagnálás+infláció). Ahogy az állam egyre több helyen nyúlkál bele a piaci folyamatokba, úgy lesz egyre több ilyen anomália. Minél több anomália van, annál több a bizonytalanság, minél nagyobb a bizonytalanság, annál magasabbak lesznek a piaci kamatok, annál inkább kell árat emelni és így tovább. A végén szépen kidomborodik, hogy miközben Európa nagy része az energiaár hirtelen emelkedése okozta sokkból szép lassan magához tér, Magyarországon még vidáman nőni fog az infláció.
A megoldás…de hagyjuk is, hosszú ez már eddig is. Az első lépés az, hogy a magyar kormány szépen belátja, hogy széllel szemben nem lehet…
