Aztán hetvenévesen brékelsz a riporterek előtt, újabb és újabb szövegeket kitalálva arra, hogy Viktor még nem mondta meg, hogy maradhatsz-e vagy menned kell.
Ecce homo. A tökéletes NER-sors, amikor senkit se érdekel, hogy ki vagy, mit értél el, milyen tisztelet jár neked. A főelvtárs előszobájában üldögélsz és várod, hogy beszólítanak vagy elzavarnak.
Ha elzavarnak, akkor egyike leszel a zavaros tekintetű önigazolóknak, akik elmondják, hogy Koba továbbra is szeret engem, hiszen nem lövetett főbe, de a Pártnak most egy radikálisabb/mérsékeltebb/magasabb/alacsonyabb káderre van szüksége.
Megkapsz valami félreeső múzeumot (mint Prőhle) és aztán elviseled, hogy a csípési sorrendben eléd kerültek naponta beléd rúgnak. Közben te jobb embernek gondolod magad, mint azok, akik nem gondolnak semmit, gyártják a szöveget a Magyar Időkbe, a Prosti Srácokba, Tűzfalcsoportba.
Mert neked értékeid vannak. Hogy milyenek? Magad sem tudod. Illetve de, el tudsz mondani valami önfelmentő litániát fiatal művészekről, akiket te futtatsz fel, és nélküled nem futnának fel. Utakról, amelyek megépültek, vezetékekről, amelyeket kicseréltek. Esetleg tényleg csinálsz ilyesmit, de ez senkit sem érdekel. Akit érdekel, az zsigeri undorból nem szavaz rátok, aki meg rátok szavaz, az beéri az állományjavítóval, természetazonos aromával, gépileg szeparált csírkeínpéppel és gumiarábikummal felütött, frisföllel leöntött migránspropagandával.
Neked kellett valami, beálltál a sorba, megkötötted az alkut, amiről a világirodalom egy csomó remekműve szól.
Amikor vége mindennek, akkor meg állsz a mikrofonok előtt, és mantrázod, hogy a Miniszterelnök Úr nagyon bölcs döntést fog hozni. Akkor is, ha te ezután jegyszedő leszel az angolparkban. Nem érdemeid elismerése mellett, nem méltóságod megőrzése mellett, hanem gyorsan és sallangmentesen, úgy ahogy a fajanszcsészében a szökőár csinálja.
És neked ugyanúgy el kell tűnnöd. És ugyanannyira tartanak. Nem mi, hanem a sajátjaid. Mi kevesen vagyunk, és nem számítunk. Mi egyébként nem szeretünk, de már régen nem. Szerettünk volna jobbat nálad, de aztán beletörődtünk, hogy téged kaptunk.
És a sajátjaiddal ellentétben mi egy picit sajnálunk. Szegény Pipi bácsi.
