Én a Kádár-korszak legvégén értem abba az életkorba, amikor érdekelni kezdett a politika. Jól emlékszem, hogy 1987-re már mindenki csak arról beszélt, hogy iszonyatosan nagy bajban van az ország. Persze az már több, mint egy évtizede világos volt, hogy egyre inkább lemaradunk a rohadt imperialista nyugattól, az életszínvonal meg stagnál, illetve fokozatosan romlik. A kormány mindezt külföldi hitelekből próbálta orvosolni, anélkül, hogy hozzányúltak volna a rendszerszintű problémákhoz.
A 80-as évek végére azonban elfogyott az út. Egyrészt a magyar gazdaság teljesítménye már nem volt versenyképes, másrészt a Szovjetunió már nem volt abban a helyzetben, hogy olcsó energiával lásson el minket (ismerős?), végül pedig az államadósság mértéke és kamatterhe túlságosan magasra nőtt ahhoz, hogy továbbra is nyugati kölcsönökből lehessen finanszírozni a fogyasztást.
A rendszerváltás nem oldotta meg rögtön ezeket a problémákat, ahhoz a piacgazdaság teljeskörű bevezetése, és a Bokros-Surányi féle strukturális reformok kellettek (aminek az elhíresült takarékossági csomag csak egy része volt, legalább ennyire jelentős volt a forint csúszó leértékelése, amely végre kiszámíthatóvá tette a pénzügypolitikát, valamint a masszív privatizáció, amely évtizedek óta először lehetővé tette az államadósság csökkentését).
1997-re, tehát a Nagy Gebasz után tíz évvel ért el újra a magyar gazdaság oda, hogy ismét pénzügyi egyensúlyi helyzetben, mérsékelt infláció mellett tudjon növekedni. Ez a növekedési pálya úgy 2005-ig maradt fenn, amikor is a Medggyessy majd Gyurcsány-kormány ismét kádárista “életszínvonal-javító” költekezésbe kezdett, mielőtt beütött a 2008-as világválság (ez volt az úgynevezett “elkúrás”). Magyarország szerencséjére a külföldi befektetéseknek köszönhetően ezúttal a reálgazdasági fundamentumok nagyjából rendben voltak, és EU-tagként rengeteg “ingyenpénzt” kaptunk, így a hatalomra került Orbán-kormánynak elég volt viszonylag kisebb pénzügypolitikai kiigazítást végrehajtani (aminek a legnehezebb részét Bajnai amúgy is meglépte még 2009-ben), hogy az ország visszatérjen a növekedési pályára, rendkívül kedvező nemzetközi környezetben.
2020-ig tartott ez a kegyelmi időszak, amikor tulajdonképpen nem kellett semmi különöset csinálni a gazdaságpolitikában ahhoz, hogy menjen a szekér. Ellenben Orbán 2010-től elkezdte alapjaiban átalakítani a rendszerváltás után létrejött magyar államot, és kiépítette a NER-t, ami tulajdonképpen visszatérés a kádári közponosított, tekintélyuralmi rendszerbe, csak ezúttal multicégek által megtámogatott exportvezérelt gazdasággal és EU-segélyekkel megalapozva.
Ez egész jól el is működgetett vagy tíz évig (igaz, közben szinte az összes kelet-közép-európai szomszédunk lehagyott minket először versenyképességben, majd életszínvonalban), azonban – mint a történelemben mindig – egy napon vége lett a világgazdasági konjunktúrának. A Covid-járvány, majd az azt követő ukrajnai háború és energiaválság ismét megmutatta, hogy a külső finanszírozásra, olcsó termelési kapacitásra és orosz energiafüggőségre épült magyar modell nem fenntartható. És ugyanúgy, mint a 80-as években, Orbán politikai okokból nem tehette meg, hogy időben meghozza a szükséges, ám rövid távon fájdalmas reformokat. Ahogy a szocializmusban a munkásokat, a NER-ben a kegyenceket etetni kell, különben borul az egész rendszer.
Mostanra gyakorlatilag körbeértünk oda, ahonnan 1987-ben elindultunk, ugyanazokkal a pénzügyi és strukturális problémákkal, mintha az utóbbi 35 év meg sem történt volna. Azzal a lényeges különbséggel, hogy míg akkor még volt egy hatalmas, privatizálható állami vagyon, ami most már nincs (amit nem multik birtokolnak, azt fidesz-közeli magáncégek és alapítványok). Valamint 1989-ben volt egy igen jelentős politikai tökénk a Nyugatnál, mint frissen demokratizálódott, vasfüggönyt bontó ország, most meg… hagyjuk.
Egy biztos, most megint évtizedekbe fog telni, hogy kimásszunk az ezúttal saját magunk által ásott gödörből.
