Noirpovát is gondolkodóba ejtette Sanna Marin mosolya Orbánra, amelyet a Konverzió nevű oldalt csináló bubu a “plátói” kifejeződésének látott.
Sokszor mondogatom (nemcsak én), hogy Orbán és ökoszisztémája nem a betegséget jelentik, hanem a tünetet… A kényszeredett vigyort a boldog mosollyal összetévesztő derék ifjú harcos posztja is tünet. Sokféleképpen beteg társadalom tünete, alighanem.
Nagyon sokan Mo-on egész egyszerűen nincsenek azon a szinten, hogy értelmezni tudjanak egy udvariassági gesztust. Nem tudják, hogy a mosoly, a figyelmes arckifejezés, a nyugodt, halk válasz nem mindig az egyetértés, az érdeklődés és a jó hangulat jele.
Ebben a képletben benne van, hogy az autizmust – ami, ismereteim szerint, nagyon sok esetben ezeknek az apró gesztusoknak az értelmezni képtelenségét is magában foglalja – tudtommal a kilencvenes évekig még csak fogalom szinten se igen ismerték Mo-on; a nagyátlag szülő és pedagóg úgy volt vele, hogy a gyereknek van vmi kattanata, de ha alapvetően “folyamatosan kussolva játszódik”, akkor jól van az úgy! Ha meg nem, akkor pofán kell baszni vagy a sarokba állítani (mert a szóra nem hallgat), és minden rendeződik.
Vendégjárás idején esetleg kicsit produkáltatjuk Lajoskát, aki emelt fahangon ismerteti a japán polgári repülőgép-menetrendek logikáját, és a vendégekkel együtt befelé röhögünk, a kis hülyegyereken, aki nem jön rá, hogy a japán polgári repülőgépek menetrendje a jelenlévők közül nem érdekel senkit. Meg is van a vasárnap délutáni szórakozás.
Benne van, hogy rengetegen ma is viselik olyan család nyomát, ahol a finom jelzések úgy ahogy vannak, nem léteznek. Mert már a szülők, nagyszülők között sem léteztek, a kommunikáció ordítva vagy morogva zajlott, a közoktatás pedig ilyesmit nem pótol és régebben sem pótolt.
Ehhez elég szétnézni egy buszpályaudvar környékén átlag hétköznap délután, az alkarjuknál fogva cibált gyerekeket (Gyere már Slozetta/Büvellő, nem látod, hogy MINGYÁ megy a busz!!!!”) és elődeiket kerülgetve.
Vagy pedig – és ez a “jó” családokban is ott van, gyakrabban, mint hinnénk – szülő egész egyszerűen nem figyel oda a gyerekre, amíg az nem bőg, vagy nem pattog indiánszökdelésben, üvöltve, hogy Anya! Nézd! Nézd! Anya! Anya! NÉZD!! Folyományképp a nyolcévesből harmincnyolc évessé morfolódott Ödönke sem fog venni semmilyen olyan adást, amit nem ötvonalas C-ben ordítva és táj.szép. szavakban sugároznak. Nem is lesz szerencsés élete, mert ha nem tesz szert egy jó terapeutára, oda fog konkludálni, h vele mindenki ordít, tehát mindenki hülye.
Másik következményképp Ödönke bármit megtenne, hogy végre odafigyeljen rá valaki. Akárki. Utóbbi paraméter elég sok gebaszhoz vezet, ha Ödönke történetesen elnök, miniszterelnök, külügyminiszter itt-ott és nincs körülötte, aki szóljon neki, hogy (*mondjuk, ez épp külföldi példa, bocs) Donnie figyelj már, az a Kim/Vlagyimir gyerek nem azért vigyorog rád, mert szerelembe esett veled, hanem mert most fog átbaszni a palánkon válldobással.
Végül pedig az is előfordulhat, hogy Ödönke a gyengeség jelének fog tekinteni bármilyen, az említett ötvonalas C-nél visszafogottabb tónusban előadott reakciót és jóízűen röhög rajta; hazajövén a játszótérről pedig előadja, hogy megint ő volt az abszolút csapikapi a salakos dühöngőben, hiszen senki nem szólt be neki.
Ennek általában az szokott a vége lenni, h Ödönke egyszer beszakított szájjal/nemzeti valutával jön haza a térről és nagyon-nagyon nem érti a történteket. “Ismerős a stuk-stúra?” kérdené Hofi.
Azt hiszem, a Sanna Marin mosolya c. naiv művészeti alkotásban is ezek csapódhatnak le, nem csak közvetlenül az, hogy a bohárdánielfélék taxonja – valószínűleg, szintén a fent leírtak nyomán – életében nem látott még nőt közelről.
