Azt a magyar sajtót, amelyik részben azért, mert Németh Szilárdon csámcsogott, teljesen szétzüllött. Mostanra közhely a magyar “ellenzéki oldalon” hogy végre normális sajtóra van szükség. Ehhez az elején válaszolni kell bizonyos kérdésekre, amelyek közül párat itt most felteszek. Vitairatnak szánom, mivel ahogy két éve a különféle pártok alapítása jutott el szinte mind hozzám, most sajtóügyben keverednék bele dolgokba, így talán nem haszontalan, ha véleményem az ügyben nyilvános.

Kik írják?

Ahogy a politikai elitből, úgy az újságírók jelentős részéből is joggal van elege a közéletet követőknek. Nyilván egzisztenciális okból is, a közelmúlt sajtójának egyik fontos tulajdonsága, hogy az újságírók jelentős része nem mer újságot írni. Nincs szabad sajtó, sajnos ki kell mondani. A Simicska-média kiváló példa, egy darabig azt írta, amit Liszkayn keresztül a pártvonal várt el tőle, utána meg neki lehetett menni a pártvonalnak. Természetesen tudom, hogy a pártvonal szerinti írás nem azt jelenti, hogy mindenki mögött ott liheg egy cenzor. Az újságíró ennél okosabb ember és igazodik. A kínai mobiltelefonokat összehasonlító cikkben kevésbé, a fontos ember korrupciós ügyében meg jobban.

Dobjuk hát ki a teljes magyar újságíró garnitúrát? A kérdés jó és a válasz nem egyszerű. Mert egyrészt szakítani kell egy csomó tipikus keleti újságíró-attitűddel. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az országban szabadlábon mászkál Magomed, és jön fenyíteni, ha valaki a cár atyuskát bántaná egy cikkben. Hogy a sarki boltban sem adnak kiflit annak, akire a Fidesz kiadta a fatvát.

Könnyedén mondhatnánk, hogy akkor csak a bátrak írjanak újságot, viszont a bátor újságíró nem feltétlen jó újságíró, és sokszor fanatikus.

Viszont nem lehet újságírók nélkül csinálni. Tetszik vagy nem, az újságírás egy szakma, amelyet egy bizonyos szint fölött nem lehet hobbiból űzni. Az csak a hagyományos kelet-európai értelmiségi attitűd, hogy a jó értelmiségi pártot csinálni és újságot írni simán tud. Van róla diplomája, művelődésszervező-biokomposzt szakon.

A valóság ezzel szemben az, hogy nem tud. A pártcsináláshoz elég megnézni az Együtt, az LMP, a PM, és a Momentum történetét, de az MSZP is azóta van lejtőn, mióta nincsenek ott a KISZ-ben meg a pártfőiskolán pártszervezést tanult profik.

Ráadásul az újságírásnak van számtalan területe, amelyhez specialista kell. Olvasószerkesztő és korrektor minimum, lehet ezeket divatból lefitymálni, mondván milyen jól elvan nélkülük a magyar gonzo-újságírás, de…nincs jól el nélkülük.

Tehát a sajtó szervezésénél bizony kemény személyzeti kérdésekkel kell számolni.

Kinek írják?

Ez se könnyű kérdés, mert felveti a marketing ezeréves dilemmáját, miszerint we can’t be everything for everyone. Magyarul nem lehet olyan újságot írni, ami majd mindenkinek tetszik. A jelenlegi sajtó nagy részét fanyalgóknak írják, akik szeretik a saját kis világuknak megfelelő cikkeket olvasni, a Narancsban, a HVG-ben, a Válaszban, vagy más hasonló lapokban. Nekik van újságjuk és lesz is.

A közönséget azért kell eltalálni, mert ez ad majd választ aztán a formátum, a nyelvezet, a témaválasztás kérdéseire, addig ezekkel kapcsolatban csak ötletelni lehet.

De a kinek írják kérdésnél rögtön fel kell tenni és együtt megválaszolni a kérdést:

Miért írják?

Inaktív rétegeket akarunk bevonni? Missziós tevékenységet akarunk folytatni a magyar vidéken? Hidat akarunk építeni az X és Y tábor között, bevonva Z tábort is?

Vagy ezek egyike sem, és kifejezetten csak valamilyen eszmeiség (pl. felvilágosult konzervativizmus) talapzatán állva akarjuk formálni a közvéleményt? Tudósítani akarunk vagy nevelni? Ha mindkettőt, akkor milyen arányban?

Itt kell nagyon pontosan víziót és stratégiai célokat megnevezni, mert az anyagi függetlenség mellett ez kell ahhoz, hogy az újság ne váljon rezsiszilárd-kiröhögő hecclappá.

Mit akarnak elérni?

Nincs azzal baj, ha egy sajtótermék mozgalmi lap akar lenni, létezik a műfaj, vannak rá példák, és az ilyen lap fő feladata nyilván az, hogy a mozgalmi élet fóruma legyen.

Azzal sincs baj, ha egy lap kinyilvánít bizonyos ideológiai irányultságot, a legtöbb nagy napilapról azokban az országokban, ahol van sajtószabadság, lehet tudni, hogy milyen eszméket tartanak helyesnek. Az olvasó is tudja, hogy például a Süddeutsche Zeitungtól vagy Guardian-től fölösleges kimért konzervatív megnyilvánulásokat várni, míg az Economist kinyilvánítottan a piacpárti, klasszikus liberalizmus lapja.

Lehet akár az egész lap elitista vitafórum, nyilván ilyenkor számolni kell azzal, hogy ebben az esetben a Múzsáéval fog vetekedni az olvasótábora (a Múzsánál számolunk ezzel).

Óvatosan, de lehet a célokat vegyíteni is, erre is vannak bevett módszerek. Ott van például a Guardian véleményrovata, ami kb. a Mandiner szintjén van, de említhető például az Economist 1843 magazinja, ami a board meetingekbe belefáradt vállalati vezetők és svájci internátusokban bikacsökkel nevelt arisztokraták könnyed szórakozását adja, egy Viktória-korabeli dagerrotípia-vetítés spontaneitásával.

Válaszolni kell ezekre a minimálkérdésekre, mielőtt olyan részletkérdések következnének, hogy például ezt majd ki fogja finanszírozni és miből? Ha külföldről, akkor érdemes német domainről csinálni? Amerikairól? Milyen jogi háttér kell, milyen formátum, szerkesztőség…

Amennyire én látom, mindenki fordítva kezdi. Egész érett és jó tanácsokat hallottam már azzal kapcsolatban hogy hogyan kellene szerkesztőségi értekezleteket tartani (tényleg jó ötlet volt) és milyen finanszírozás lesz. Sok. Korai.

A kezdeteknél kell kezdeni, az pedig az, hogy a kérdéseket szépen magában, vagy itt a kommentszekcióban, megválaszolja:

Kik írják? Kinek írják? Miért írják? Mit írnak? Mit akarnak vele elérni?

Amíg ezekre nincs válasz, a további kérdéseket fel se kell tenni. Ha lesz, felteszem őket.