Róza ismét megaszondja egy érzékeny, mindenkit érintő témában. Lehet vitatkozni vele (kulturáltan!), de az vitathatatlan, hogy erről a dologról is beszélni kell.
“A pedagógusok sokat vannak fókuszban mostanában.
Elhivatottság, kiállás, fárahatatlan munka, alacsony, megalázó bérezés. Mindenki életében voltak és vannak olyan tanárok, pedagógusok akik meghatározóak. Olyanok akik nyomot hagynak.
Van aki sokáig érzi a hátán az A4es felragasztott “hazug vagyok” felirat nyomát, amivel fel és le kellett a szünetben mászkálnia a folyosón a fél iskola előtt. Olyan, akit egy tornatanár alázott, és egy pár tíz év is eltelik mire feldolgozza a folyamatos megsemmisítés élményét, hogy kövér, nincsen állóképessége, bokasüllyedéses és béna, vagy hogy megfenyegették, hogy megbuktatják tornából, ha három hét múlva nem tanul meg kötélre mászni…
Vajon hányszor vettem szülőként mély levegőt és írtam alá szó nélkül a beírásokat az ellenőrzőben (a beírások nagy része úgyis az én intőm volt nem az ővék) mert a gyerekem engedély nélkül szólalt meg órán, vagy mert nem fehér zokniban tornázott, vagy mert nem vett részt a közösségi munkában (mert nem engedtem egy vesével egy fokban és zuhogó esőben paírt gyűjteni…), vagy mert késett reggel.
Igen tudom, a nagyja az én hibám.
Négy gyerekkel készültünk el reggelente: 5:45 kelés, tea olimposzos üvegbe, a szendvicsek szalvétába, (alsósok nem büfézhetnek, nem hozhatnak pénzt az iskolába), öltözés, faluból városba 45 perc buszozás, tornazsák, rajzcucc, házimegvan, uhh az almáspite a délutáni farsangibálra, rohanás.
Kicsit az oviba ledobni, rohanás a buszra. Televan erre nem férünk fel… erre se…
Büszke vagyok, hogy évi fejenként kb. öt beírással megúsztam, legalábbis a késős részt.
Egyszer féluton a buszmegálló felé vettem észre, hogy a nyolcéves papucsban jött.
Vagy az autóval fordultunk vissza félútról, mert apa elfelejtett megállni az óvodánál, a kicsi meg hátul élvezte az utazást.
Egyszer leesett a kipufogó is…
Útfebontás, sorompó, reggeli csúcs.
A pedagógusok is emberek, még ha néha el is feledkeznek róla.
Biztosan van változás. A tekintélyelv és hatalomkompleus ami a magyar oktatási rendszert is átjárja változni látszik. Sajnos nagyon lassan.
.. és ismétli magát a történelem:
Egy Budapest környéki többtízezer lakosú városban egyetlen óvodai pedagógus keseríti meg egy család életét, folyamatosan és módszeresen.
Mert minden reggel el kell magyrázni az amúgy kiemelkedően intelligens ötévesnek, hogy miért nem mehet az unikornisos cicanadrágjában, vagy szoknyában óvodába, hogy ez a szabály miért annyira fontos, hogy az anyával egy garnitúra szabadidőalsót vetettek szeptemberben és ezután az összes ovis fényképen minden kislány cicanadrágban, szoknyában lehet, csak ő nem, és hogy amúgy azért taknyos, mert a csizmában bokazoknit adott rá anya.
A pedagógus megkérdőjelezi és hangot is ad neki, hogy minek kell a gyerekeknek két nyelven beszélni?
Miért nem jó a ruhákba belevasalható névmatrica, miért KELL belevarrni kézzel a monogrammot mindenbe?
A gyerekre ráfogni, hogy hazudik amikor azt mondja, hogy az az ő kabátja. (még jó, hogy a netes rendelés számlája megvolt.)
Ugyanitt az apát sem emberszámba sem szülőszámba nem veszik, egyáltalán nem képez tárgyalási alapot a véleménye. Ha az apa megy fogadóórára, vagy írna alá egy nyomtatványt akkor kioktatást kap, minősíthetetlen hangon és stílusban, hogy ugyan minek vállaltak három gyereket ha nem a gyerek a legfontosabb, és hogy dönteni kéne a karrier és a gyerekek között. Mindezt csak azért, mert az anya nem tudott aznap személyesen megjelenni.
Piszlicsáré?
Lehet.
Ezek a dolgok nehezítik meg a legjobban az amúgy is eléggé leterhelt szülők életét.
A gyerek biztosan túl fogja élni, ha nem húzhat unikornisos nadrágot. A hétköznapi megkülömböztetéseket is amiket elszenved az esze miatt, vagy azért mert beszél angolul (folyékonyan). Maximum egy-két nyomot fog hordozni és talán majd egyszer feldolgozni. Ha minden bizonyos korlátok között marad, talán az óvodát, az iskolát és az unikornisokat sem gyűlöli meg túlságosan.
A szülők viszont minden áldott nap a saját határaikat feszegetik. A mesterképzés, home office, fejlesztési tanácsadások, a speciális igényű legidősebb gyerek iskolakeresési tortúrája (lehetetlen), a 15 éves autó lengéscsillapító cseréje, státusz a kicsivel a védőnőnél, óvodai fertőzések, kovid, adóvisszatérítés igénylése és a kerítésjavítás között…
Megoldják. Ezt vállalták.
Kihagyták viszont a képletből a kekeckedő Ilinéniket, Etelkanéniket, Panninéniket.
Akik a maguk kicsinyes életét sem tudják helyén kezelni, nemhogy mások életének a mélyére nézni és mindenről IS van téged és a gyerekedet derogáló vélemény és “jótanács” és el is mondják mert mindenhatók. Legalábbis az óvodában, iskolában.
Nem, hogy nem támogatják a gyereket és a szülőt, hanem majd minden lehetőségüket felhasználva ellenük dolgoznak.
Jobb napokon lepereg. Rosszabb napokon anya elbőgi magát, apa ideges lesz a gyerekek meg nem értik.
Aztán végigzongorázzák a lehetőségeket magukban.
Aztán minden marad ahogy van. A folytonos nyelés és a megalázó kompromisszumok sorozata.
Mert az igazgatónő széttárt karokkal azt mondta akkor nekem, “hát… tudja hogy Etelka módszerei megkérdőjelezhetőek, de már negyven éve tanít, már nemsoká nyugdíjba megy…”
… most meg csak nézek, mert azt gondoltam, hogy ez ma már nem olyan mint ahogy én, vagy a gyerekeim megélték ezeket a dolgokat. Csomót érzek a gyomromban, mert a gyerekeimért és az unokáimért képen tudnám törölni az ilyen pedagógusnak csúfolt lényt.
Az dobja az első követ aki nem így érezne.
Bár ha jobban belegondolok, van egy pedagógus akire jószívvel gondolok vissza…
Az is több a semminél.
Róza”
