Nagyon félek attól, hogy valamiféle túlzott optimizmus ragad el, de ezt most muszáj megírni: ma láttam a reményt.
A nap eleve úgy indult, hogy amikor háromnegyed hatkor ittam a kávém, olvashattam, hogy a magyar parlamenti ellenzék több képviselője obstruálja a szégyenletes szociális ellátási törvénymódosítás elfogadását. Sokat tenni nem tudnak, de annyit igen, hogy bárki történész majd mikor visszalapoz, ott fogja találni a parlamenti naplóban, hogy volt olyan, hogy ellenzék. Annak a minimális mozgástérnek, amijük van, kiváló kihasználása volt.
Aztán kimentem az élőláncra, biztos láttátok a videókat, vagy épp elmentetek ma tiltakozók előtt, dudáltatok nekik, netán ti magatok is demonstráltatok.
A diákoktól hallottam egy Andi néni nevét, és láttam táblára is kiírva egy Orsi nénit. Ezek a nevek, ismerve a magyar névadási szokásokat, azt jelentik, hogy az Andik, Orsik, Szabik, Norbik, Kriszek tanítanak, vagyis azok, akik nagyjából egyidősek velem. Mi vagyunk az a generáció, ahol két-három év különbség is azt jelenti, hogy az egyiknek a serdülőkora, első nagy szerelme, az érettségije a rendszerváltás elé vagy után esik. Az egyik egyetemistaként látott először internetet, a másik középiskolásként.
A most az élőláncban álló diákok fogantatásakor, a szülőknek már volt gmailes címe és facebook fiókja. Mostanában kezdünk elérkezni oda, amit a rendszerváltáskor a jövőt sötétebben látók úgy írtak le, hogy “két generációnak ki kell halnia”. A most kint álló tanárok nagy része a rendszerváltáskor nagyon fiatal pályakezdő, vagy egyetemista-gimnazista volt. Bőven van olyan tanár, aki még sírt 1993-ban, amikor hirtelen lekeverték a Kacsameséket. A diákok pedig nemhogy nem tudják ki volt mondjuk Torgyán József, hanem jelentős részük azután született, hogy Gyurcsány Ferenc lemondott a miniszterelnökségről.
A hónapok óta zajló tanársztrájkok, akkor kaptak erőre, amikor egy helyi komisszár kirúgta illetve kirúgás előtti utolsó figyelmeztetésben részesítette egy budapesti iskola tanárait. A levelében volt egy mondat, ami valami olyasmi volt, hogy a tanárok azzal, hogy polgári elégedetlenségükkel néhány órát nem tartottak meg, sértették a diákok oktatáshoz való jogát.
Nos, ma reggel nem sértették meg. Sok tanár saját maga előtt is láthatóan értetlenül állt, hogy olyasvalamit tanít, amit magyar tanár nyilvánosan még soha nem taníthatott. Nem tudok elég meleg szívvel gondolni azokra a tanárokra, és az egész országnak kéne virágot hinteni oda, ahova csak lépnek, legyenek egyébként akármilyen tanárok is, azért, amit ma reggel tettek.
Gondoljunk már bele, hogy mikor volt egyáltalán Magyarország történetében olyan, hogy valaki az iskolában megtanult tüntetni?
Mindenkinek az életében megvan X néni és bácsi, aki a jó tanára volt, akitől rengeteget tanult. Esetleg a közéleti véleménye melletti kiállást is. De kinek van benne a szocializációjában, kb. Árpád apánk és a ma reggel kint levő gyerekek között eltelt időben, hogy a tüntetésre normálisan felöltözve, a saját magunk és nem valami párt vagy mozgalom vagy vezér által kitalált jelszavainkat táblára írva kimegyünk. Kinek mutatta meg a (szemmel láthatóan a szituációval minden szinten nagyon megküzdő) tanárok serege, hogy ha ez egy forgalmat nem lassító demó, akkor szépen úgy állunk fel, hogy se a gyalogos, se az autós forgalmat ne zavarjuk. Ki az, aki élete első országos tüntetésén úgy vehetett részt, hogy a tanárai ott voltak, biztonságot és útmutatást nyújtva? Senki, közülünk, akár kacsameséken inneniek vagy túliak vagyunk senki. Az egész tüntetéssorozattól fájóan távol levő huszonéves-egyetemisták közül se senki.
Ezek a gyerekek az elsők. Ők azok, akik Magyarország történetében először, az oktatáshoz való jogukat a lehető legteljesebben élvezve, oktatást és tanári jó példát kaptak abból, hogy egy demokráciában az embernek hogy kell kiállni magáért és másokért. Semmi nem fontosabb annál, hogy ez az élményük jó élmény legyen. Nem csak azért kell teljes szívvel támogatni ezt az egészet, hogy jobb iskoláink és megbecsültebb tanáraink legyenek. Hanem azért is, hogy amikor majd 5-6 év múlva ez a generáció egyetemista vagy pályakezdő lesz, előttünk járjanak, mint olyanok, akik nem végtelenül unalmas és fárasztó orbántakarodj-tüntetéseken szocializálódtak, hanem akiket megtanítottak arra, hogy is kell ezt jól csinálni.
Ha jobban belegondolok, akkor ez nagyjából negyven évvel a rendszerváltás után lesz. A mai nap remény arra, hogy bolyongásunk a pusztában, a végéhez közeledik.
