Ezért van például az, hogy noha száz méternyire dolgozom a Cirko-Gejzír nevű mozitól, nem szoktam ott előfordulni. Ellenben annyira kedvesen hívtak Cristian Mungiu díjnyeretes román rendező R.M.N. c. filmjének premier előtti bemutatójára (a Puskin moziban), hogy igent mondtam.
Nem bántam meg.
A film jó. Témája az a három évvel ezelőtti történet, hogy Gyergyóditróban a helyiek felháborodtak azon hogy az ottani pékség srí-lankai és nepáli pékeket alkalmazott, mivel nem tudták helyiekkel betölteni az álláshelyeket. A helyiek petíciót írtak, gyűlölködtek, nagy botrány lett a dologból.
Szegény Cristian Mungiu erről nem forgathatott dokumentumfilmet, mert akkor tenyérnyi billog virítana a homlokán, hogy magyargyűlölő román. De nem is akart. A filmben a cselekményt, a helyszínt is átértelmezte. A szereplőknek a nyakába varrt egy csomó személyes konfliktust és karakterfejlődést, a cselekményt multietnikus környezetbe helyezte a színmagyar székelyföldi falu helyett, kinyitva az értelmezési tartományt az etnitkai feszültségekre, a közép-európai lét kilátástalanságára, a falvak szétesésére, az elvándorlásra és a bevándorlástól félelemre.
Emiatt aztán a film jó komplex, elgondolkodtató.
Ha valaki rohanna elgondolkodni, annak egy kis figyelmeztetés.
Ez egy telivér művészfilm. Van benne: kampón himbálózó birkadög, negyven másodpercen keresztül valahova bicikliző nő, néma kisgyerek, üres szobában magányosan gordonkázó nő, dramaturgiai szempontból fontos fordulópontokon megszólaló hangos telefon, szex után fedetlen kebellel csüggedten beszélő nő.
A fent leírt valamennyi nő egyébként ugyanaz, Judith State, részben magyar származású színésznő, aki jól küzd meg a szereppel. Ő a film főszereplője, és nagyszerűen hozza a kisváros egyetlen, ám nagyon csinos kultúrnője karaktert. Persze ez se az első a fimtörténetben, hogy messzebb ne menjünk, ott volt a rövid hajú csaj a Miért éppen Alaszka c. sorozatban. De közhely ide vagy oda, az alakítás nagyon jó.
És ha már jó alakítás, akkor Moldován Orsolya, aki a főhősnő főnöke, a “migránsokat” alkalmazó pékség tulajdonosa, tökéleteset alakít a film kulcsjelenetében. Ez a jelenet a netre is felkerült ditrói lakossági fórumot dolgozza fel. A vetítés után lehetett kérdezni a rendezőtől, és én azt kérdeztem, hogy mennyi terepmunka van ebben a jelenetben. Azt mondta nem sok, ő így értelmezte azt a lakossági fórumot. Nos, ha így értelmezte, akkor Cristian Mungiu egy érzékeny és lényeglátó művész, akkor is, ha a film többi része kliséhegyekkel teli.
Abban a jelenetben ugyanis tökéletesen kapta el az ilyen eseményeknek a bizonytalanságot üvöltözéssel leplező szereplőinek minden mondatát és mozdulatát. Mint ilyeneken néha előforduló ember, ennél a jelenetnél az volt az érzésem, hogy rejtett kamerás dokut nézek, holott a beállítás nem hagyott kétséget afelől, hogy megrendezett. Szóval ez itt jó színház volt, és a főnökasszony karakterének tökéletesen volt az arcára írva az a kilátástalanság, amit ilyen helyeken az érez, aki észérvekkel akart bármit is elérni.
A filmnek itt akár vége is lehetett volna, kár hogy nem volt, jöttek még klisék (nem lövöm le a további poénokat, lassan de biztosan tarisznyám kezdett nőni és ujjaim akaratlanul cigit kezdtek sodorni, pedig nem is dohányzom).
A film tehát jó, nem érdemtelenül jutott a cannes-i versenyprogramba. Az nézze meg, akit érdekel az, amikor nagyon aktuális társadalmi problémákat feszeget egy jó rendező és jól, néha kiemelkedően jól játszó színészi gárda. (mely itt-ott nem mentes színházszagú mesterkélt dialógusoktól). Az ne nézze meg, akit zavar a Rendező Nagyon Akar Mondani Valamit szindróma, a stáblistát feszült figyelemmel néző művészfilm-bubusok tömege.
