Ennek az okai viszonylag összetettek, de a két legfontosabb az orosz történelmi sajátosságokból fakad:
- (Megint) Nem sikerült Oroszország modernizációja. Putyin új Nagy Péter cárként szeretett volna bevonulni a történelembe, aki az elmaradott és lesajnált országból gazdag és erős birodalmat csinál, amely felveszi a versenyt a világ bármely nagyhatalmával. Ehelyett új Brezsnyev lett belőle, aki ugyan katonai erejével a világban ha nem is tiszteletet, de félelmet ébreszt, de az országa közben jó esetben stagnál, de inkább lassan szétrohad.Természetesen Putyin ezt nem a saját kormányzása kudarcaként kommunikálja, hanem a gonosz külföldiek beavatkozásának, akik évszázadok óta minden erővel azon vannak, hogy elnyomják a náluk jobb, erősebb és okosabb Orosz Népet, mert félnek tőlük és irigyek rájuk (ha a narratíva nekünk is ismerős, az nem teljesen a véletlen műve). A harc a Nyugat ellen ezért nem agresszió, hanem jogos (sőt elkerülhetetlen) önvédelem.
- Putyin, mint minden rendes autokrata, bármilyen áron ragaszkodik a hatalomhoz. Azonban ez az 1-es pont következményei miatt (stagnáló gazdaság, romló életszínvonal, kiábrándultság és növekvő elégedetlenség) egyre nehezebb. Persze ettől még simán megtalálja a módját (lásd a friss alkotmánymódosítást, ami lehetővé teszi, hogy 2036-ig hivatalban maradhasson), de egyre durvább és kevésbé elegáns módszerekhez kénytelen folyamodni. Legutóbb még rá tudta bízni Medvegyevre 4 évre az elnökséget, de ezt ma már nem meri meglépni. Ebből a szempontból a hatalom végletes központosítása Putyin részéről inkább a gyengeség, mint az erő jele.
A fenti okokból Oroszországgal ma gyakorlatilag lehetetlen békealkut kötni. Putyin számára a Nyugat ellen folytatott hidegháború nem valamilyen cél elérése érdekében bevetett eszköz, hanem az országlásának a lényege, és a hatalomban maradásának egyetlen biztosítéka. Ez így is fog maradni addig, amíg nem lesz rezsimváltás (ami csakis Putyin halálával és/vagy forradalommal következhet be), csak a háború módszerei változnak majd.
2014 után Oroszország főleg titkosszolgálati módszerekkel és cyber-hadviseléssel okozott nagyon jelentős károkat a nyugati világnak. Legnagyobb sikere az egyébként is megerősödött populista mozgalmak támogatása volt, ami Donald Trump 2016-os elnökké választásában kulminálódott. Ez a taktika annyira bevált, hogy valószínűleg Putyin saját elvárásain is túltett. 2020-ra mind az EU, mind a NATO, mind az USA politikai pozíciói országon belül és kívül is jelentősen meggyengültek. Ebből azonban Oroszország csak korlátozottan tudott profitálni (például Szíriában és a Közel-Keleten), a valódi nyertes Kína lett.
2020-ban azonban komoly változások vannak készülőben. Egyrészt Joe Biden előválasztási sikerei, másrészt a koronavírus várható közegészségügyi és gazdasági hatásai miatt Trump újraválasztása kétségessé vált. Márpedig egy demokrata elnök vezetése alatt az USA külpolitikája sokkal agresszívabbá válhat Oroszországgal szemben, miközben megerősítheti az együttműködést a NATO-n belül. Trump esetleges bukásával a populista politizálás Európában is visszaszorulhat, ami Putyinnak szintén nem érdeke.
Ezért vannak egyre inkább látható jelei annak, hogy bár az eddigi módszereket nem adja fel, Putyin újabb eszközöket vet be a harcban. Ennek köszönhető többek között az új szíriai menekültválság szítása (amit Erdogan megpróbál a saját érdekei szerint kihasználni, de alapvetően nem ő kezdeményezte), valamint az olajár bedöntése, ami ugyan Oroszországnak is rossz, de egy esetleges világgazdasági recesszió mellett kivégezné az amerikai palagáz-ipart, amely az orosz termelők egyik legnagyobb konkurrense. Összességében Putyin részéről a feszültség további kiélezése várható, egyre durvább és nyíltabb Nyugat-ellenes támadásokkal.
Ebben a helyzetben Magyarország geopolitikai jelentősége felértékelődhet, de nem jó értelemben. Amennyiben továbbra is Oroszország előretolt helyőrségét játsszuk a NATO-n és az EU-n belül, annak a korábbinál jóval súlyosabb következményei lehetnek. Most kéne visszavenni a nagy arcunkból, amíg még lehet.
