A profilképünk már többször, többeknél kiverte a biztosítékot, ahogy a konzervatív punknak, liberális konzervatívnak megjelölt identitásunk is. Bár magyarázatra egyik sem szorul, de valamit csak kell írnom unalmamban, és éppen ez jutott eszembe. Illusztrációt is reszeltem a poszthoz, a könnyebb érthetőség kedvéért.
Ha megnézzük a két képet, akkor észre kell vennünk, hogy a bal oldali megoldás nem más, mint egy mívesen kidolgozott litográfiára (Bécsben készült, nem jut eszembe ki(k) készítette) painttel rágányolt felirat, meg egy csalafintán applikált “zichereis” tű. A vizuális elemek diszharmonikus káosza. Szarul néz ki.
Jobbra pedig egy trendi, piktogramokat és a manapság divatos, vonalas minimal irányába mutató grafikákat idézi, színe pedig a Milk…, vagyis a Pantone 2022-es ajánlásának megfelelő. Há’ hogyan is lehetne szar? Kis pöcörgetést követően, leegyszerűsítve(csak csinálás közben már majdnem elaludtam unalmamban) lehet vele lájkokat gyűjteni a Behancén, meg biztosítótű nélkül pályázatot nyerni vele a Szecska Östván Emlékév Rendezvényszervező és Pénzégető Alapítvány nem létező kiírásán.
Hát de akkor meg miért nem trendi az arculatunk?
Azért, mert a Múzsát kikapcsolódás céljából csináljuk. Ahogy az Ésik nem fog szerződéseket írni és posztolni, Panama se fog mindenféle árfolyamokkal feltöltött táblázatokat közzétenni. Én meg nem fogom azt csinálni, amit egyébként napi 9 órában is megtehetek. Ilyen szarokkal tele vannak a grafikus portfóliókat összegyűjtő oldalak. Tizenkettő egy tucat. Akkor csinálok ilyet, ha valaki fizet érte (meg most az előbb), de inkább rajzolgassa meg a titkárnő egy kockás papíron, esetleg töltsön le valami hasonlót 50 dollárért
…és akkor a kultüra
A Múzsa profilképe úgy született, hogy a vezérfőszerk unta már, hogy nem csinálok semmit, ezért letöltött egy képet, amire az ügyetlen kezeivel meg Painttel, vagy Isten tudja, hogy mivel ráírta a feliratot. Én meg gondoltam, hogy akkor rakok rá egy biztosítótűt (nehogymá’ cikibe maradjak). …és látám, hogy ez jó. Hasonlót sem láttam a Behance.net-en. Oké, persze beugrott Molnár Gyula mosolygó kavicsa, meg Jamie Reid, aki a Sex Pistols grafikáit készítette (most is kb. ugyanazt csinálja, mint Erzsébettel, csak éppen Trumppal), Vivienne Westwood, David Carson, Neville Brody stb. A vezérfőszerk klasszikus műveltséggel rendelkező figura, de szerintem ezeket nem nagyon ismeri – igen, én egy másik szatyorban nőttem fel.
A nem ismerés jelentősége
Teljesen elbaltázott koncepciónak tartom, ha az alkalmazott grafika önmagából merítkezik. Saját farkába harapó kígyó. Olcsó tudás és ihlet. Megnézi az ember, hogy mi a trendi, ki kapott arany lábköröm szakmai díjat, majd megpróbál ő is olyan jó lenni. Ugyanolyan jó. Az eredmény az, hogy jelenleg a nagyobb multik kreatív anyagai többnyire olyanok, mintha egy gyakornok rakta volna őket össze Canvában, aki azért olvasta Virágvölgyi számítógépes tipográfiáról szóló könyvének első három fejezetét, meg ügyesen kezeli az Adobe programjait. …és nem tehetségtelen emberekről van szó, hanem megfelelni vágyó emberekről, akik nem akarnak rossz kritikát kapni, nem akarnak “beégni”.
Merj szar lenni!
A jó még nem feltétlenül érdekes. Aranymetszéssel, Fibonacci-spirállal és számsorral, 1×1-es gride-okkal nem lehet hibázni, ahogy azzal se, ha az éppen aktuális szakmai ajánlásoknak megfelelő betűcsaládokat használod. Csak hát a jó dolgokat nem az aranyfanszőrzet-díjas ügynökségek csinálták, hanem pl. az olyan lekes figurák, akik a kilencvenes években a gördászkákat brandingelték és illusztrálták. Blind skateboards, Zorlac (az mondjuk Pushead), New Deal stb. Illetve érdemes megnézni az olyan koszlott punk együttesek borítóit, mint az Oi Polloi. Egyáltalán nem tehetségtelen, de azért kurvára béna arcok próbálkozásai. Az eredmény nem jó, de semmiképp nem unalmas. A lényeg, hogy saját élményen alapul, az életből merítkezik, magasról tojik az elvárásokra és a trendekre. A designer oldalak böngészésénél még az is értelmesebb, ha Egon Schiele, Lautrec, de akár a klasszikus festőművészek alkotásaira csorgatja a nyálát az ember. Vagy az elektronikus (és hallgathatatlan) zenékre bemindenezve szeletelő arcok plakátjaira, fanzine-okra, ha már mindenképp valami szakmai forrásból akarunk merítkezni. A lényeg, hogy a buborékban csak buborék születik.
Szóval Stefi képe marad. Ez van.
