Nem hagy nyugodni ez az étterem dolog. Elmesélek egy történetet, olyan 5 éve történhetett kb.
Május elseje, énekszó és tánc nem volt, viszont ragyogó napsütés igen, ezért sétálni indultam másodmagammal. Addig-meddig sétálgattunk, hogy mindketten rájöttünk, hogy farkaséhesek lettünk. Mindez a Kossuth téren történt. A Falk Miksa utcában ekkor még működött a Picard nevű étterem. Odamentünk.
Jó napot kívánok, jó napot, nincs foglalásunk, van-e esetleg két főre asztal, ebédelni szeretnénk. Természetesen uram, erre parancsoljanak, hölgyem melyik asztalhoz szeretnének? Oda igen, elvihetem a kabátjukat, mithozhatokinni…
Az a nyugodt ritmusú small talk, ami a jó pincér és az étterembe járni tudó ember között van, és ami az európai vendéglátás lényege. Már persze a jó étel mellett. Az étel egyébként jó volt, a pincérrel megbeszéltem, hogy lehetőleg a húslevesemet ne pakolják tele répával, és nem pakolták tele répával, amikor a hölgy poharából elfogyott a tonik, valahogy pont két lépésnyire állt, szemvillanásra ott termett, hozta a következőt, utána odajött megkérdezni hogy ízlik az ebéd, megbeszéltük hogy az ebéd és az idő is ragyogó…
Majd belépett az Államtitkár, aki akkoriban egy nagyjából harmadik körös fidesznyik volt, most valami evezőlapát- és viharlámpaügyi kormánybiztosként tengeti napjait a NER-elit peremén. Akkoriban tele volt vele a sajtó, pontosabban a csajával, akinek nemzetileg kiemelten vettek egy közepes röghegységet valahol. Ő is vele volt, praktikusan félórán belül a második pár, aki a helyre megérkezett, ők voltak.
Pincér épp az étterem másik végében, siet az Államtitkár úr elé, aki így szól, kb olyan hangon, mint amikor a főfoglár megkérdi a Venyige utcában, hogy ki dörömbölt az ajtón: Helló, mit lehet itt enni? A pincér persze rezzenéstelen arccal kezelte, de nekem azóta is néha még eszembe jut az az oldalpillantás, amit ránk vetett, és az épp csak látható sóhaj, ami kísérte.
Kellenek jó éttermek, hogy legyen beléjük közönség.
