Kürti kolléga már sokat elmélkedett a sztrájkról, pár gondolatot hozzáteszek én is.
Azt gondolom, hogy a “tanársztrájk” kifejezés, noha könnyen használható és elég jól leírja a jelenséget, egyben félrevezető is. Ha úgy tekintünk rá, hogy a tanárok csinálnak valamit, mi meg nézzük, megette a fene az egészet.
A sztrájk egyrészt a munkaharc fegyvere, ahogy régen tanították (az én munkajog könyvemben még ezt volt). A munkások egy csoportja a munkáltató ellen összefogva védi meg érdekeit. Ez a definíció arra jó, hogy belássuk: félsztrájk, kicsi sztrájk, részleges sztrájk nincs. Aki kicsi pofont ad, nagyot fog visszakapni. Ebben a részben tényleg a tanárok feladata, hogy belássák: ha nem sztrájkol a tantestület legalább harmada, akkor megette a fene az egészet.
A szerkesztőségi csoportunkban hosszasan beszélgettünk erről. Nyilván vannak fideszes tanárok. Aki járt iskolába, az tudja, hogy nagyon sok tanár különösebben nem okos. Ettől még lehet nagyon jó tanár, hiszen a munkája 80%-ban az a feladata, hogy gyerekek figyelmét kösse le. Ellenben simán lehet, hogy elhiszi, hogy tényleg valamiféle amerikai-svájci-izraeli-bergengóc összeesküvés vitte rá az ukránokat, akik ilyen tájszólással beszélő oroszok, hogy megtámadják Putyin anyácskát, és ez kényszerítette rá a Doktor Miniszter Elnök Urat, hogy csődbe vigye az országot, de ha ez nem lenne, most éppen a vezetékes skót whisky bevezetése történne. És nem, nem adja össze a kettőt a kettővel (miközben lehet, hogy amúgy matekot tanít a szegény gyerekeknek) hogy a fizetése már azelőtt is megalázóan alacsony volt, hogy Zelenszkij seregei Oroszország anyácskára zúdultak volna. Ja és örül, hogy nincsenek migránsok.
De van olyan tanár is, aki nem hülye, csak éppen…tanár. Ahogy Kürti is írja, ő be akar menni az iskolába, mert ott vannak a gyerekek. Ahogy az állatok ösztönösen tisztára nyalogatják újszülött kicsinyüket, ugyanolyan ösztönök vezetik őt, hogy annak a két-három tucat csillogó szemű hétévesnek, vagy flegmán bambuló 16,5 évesnek tanítani kell. Mert kell. Nincs magyarázat, kell. És neki kell. És pokoli rosszul érzi magát, ha nem teheti.
Aztán vannak azok a tanárok, akik egyszerűen rögeszmés normakövetők. Nem mondanak csúnyát, nem mennek át a piroson, a húszéves osztálytalálkozón is emlegeti az osztály, amikor egyszer, kb. 500%-kal minden ember tűréshatárán túl, azt találta mondani, hogy “Zoli, az apád…fél lábát most már”.
Na ezekből kéne sereget toborozni, miközben a tankerületi központokat rendszerint feketeöves seggfejek vezetik. Olyan szoponcok, akiknek nemhogy tűzparancsuk van, hanem alig várják, hogy lőhessenek. A munkásőrök mai megfelelői. Annak idején az ilyen mondta azt a bíróságon a bírónak, hogy fiacskám tudja én ki vagyok? Én kék ávós voltam! (gyk. egyenruhás-davajgitáros karhatalmista). Ezek nem sajnálnak semmit, ezeknek nincsenek fenntartásaik. Életcéljuk, hogy kiszolgálják a rendszert. Ezek konkrétan örülnek, jóleső, majdhogynem szexuális bizsergést éreznek, amikor aláírják a kipostázandó fenyegető leveleket. Nem, nem “csak a dolgukat végzik”. A “csak dolgukat végző” káderek rég ki vannak szelektálva, valahol Ürge-Vorsatz Diána magasságában lépett ki az utolsó is, akiben volt valami olyan gát, hogy “na ezt azért már nem”. Nem minden ember ilyen a tankerületnél, sőt a nagy részük nem ilyen. De aki lényeges helyen van, az viszont kivétel nélkül ilyen.
Felmerül a kérdés, hogy na jó, akkor most mi adjunk tököt és agyat a sztrájkhoz? A válasz: IGEN.
Ugyanis a mára nem létező vas- és gépgyárak bőrkötényben izmoskodó munkásságán kívül a fentiek kb. az összes szakma képviselőire elmondhatók. Igen, vannak hülye, fideszes, görcsösen kötelességtudó és igazodási kényszeres mozdonyvezetők, villanyszerelők, szimbolisták, kőfaragók és balett-táncosok. Lehet az arányok szakmánként kicsit mások, de a sztrájk mindegyik társaságnak pont ugyanannyira idegen.
Mondok egy meglepő dolgot: Franciaországban, ahol aztán nagyon tudnak sztrájkolni is pontosan ugyanennyire alkalmatlanok a sztrájkra a népek. A sztrájk ugyanis nem a normális működés része. Ha motivációs kócs lennék, akkor most azt mondanám, hogy kívül van a komfortzónán. A katonaságnál és a rendőrségnél hónapokat töltenek el azzal, hogy az emberek megtanuljanak kilépni a komfortzónából. Igen, pofon vered, igen lelövöd. Igen, ott hagyod.
Mi pedig, hétköznapi civilek, nem vagyunk se katonák, se rendőrök. Nem vagyunk arra kiképezve, hogy a hétköznapi jó élet (ahol tanítás van az iskolában és járnak a vonatok) megszokott dolgait szándékosan felrúgjuk. Pontosan olyan komfortzónán kívüli, mintha el kellene költöznünk egy beduin törzshöz a Szaharába. Vagy még olyanabb.
Ebben a helyzetben tehát a tanárok bátorsága kevés. Nagyon kell, de kevés.
Nekünk itt a Diétás Magyar Múzsánál elég világos a feladatunk. El kell mondanunk annak a néhány tízezer embernek, akit elérünk, hogy mi a sztrájk. Mert nem tudják, nem tudjuk. Ki van ölve belőlünk a képesség arra, hogy kiálljunk magunkért, de még inkább az, hogy kiálljunk egymásért.
Beszélni kell a sztrájkról. Tudatosítani kell magunkban, hogy a tanár NEM a fizetéséért sztrájkol, pontosabban nem CSAK azért. Az egyik legnagyobb létszámú szakma sikeres sztrájkja azt éri, hogy amikor majd a foltozóvargák, a fatelepi köbözők és a gyógymasszőrök kényszerülnek sztrájkra, a hatalom tudni fogja: a sztrájk az van, az létezik, azzal nemcsak fenyegetnek. Ha sztrájk van, akkor nem a KPBP-n (Kötcsei Polgári Bukkake Party) veszünk részt, hanem forró dróton vagyunk az emberminiszterrel, a belügyminiszterrel és a pénzügyminiszterrel, mert gáz van, kormányzati krízis, ahol kormányozni kell, különben bukunk mint Rottenbiller.
Szóval aki ellenzéket, tökös pártokat, változást akar, beszéljen a sztrájkról. Mondja el az ismerőseinek és barátainak, hogy igen, egyetért vele. Hogy a tanárok jól teszik. Igen, oda kell baszni. Igen, az az odabaszás, amikor Ottília néni, a szolfézstanár a kínai boltos dzsekijében elpirulva áll az iskola ajtaja előtt és tart egy ilyen kis lófaszjóska táblát, amiből tegnap este négyet rajzolt, míg végül az ötödiket ki merte hozni, mert úgy gondolja, hogy arra nincs semmi vállalhatatlan írva. Igen, ez az. Igen, ez pontosan annyit ér, ha nem többet, mint felgyújtani autókat és lámpavasra húzni a komisszárokat. Igen, Ottília néni nagyon fasza gyerek.
A sztrájk lényege ugyanis a társadalmi szolidaritás. Igen, tudom, hogy ez a tanárok esetében nem egyszerű. Mindenki gyerekének van rossz tanára, unott kiégett seggfej, aki azért tanít, mert amúgy nem vennék fel a Pennybe árufeltöltőnek, és napközben letekerheti otthon a fűtést. De ez nem erről szól. Mi például itt rendszeresen kiállunk azért, hogy a bírósági függetlenséget hagyják már békén. Holott Csire meg én kb. bárkit halálba tudunk untatni az alkalmatlan bírókról szóló történeteinkkel, annyi van belőlük. Csak épp az, hogy a bírák akár tömegesen alkalmatlanok arra, amit csinálnak, még nem azt jelenti, hogy a bíróság függetlenségét szabad megnyirbálni.
Ugyanígy, akármennyi rossz tanár sem változtat azon, a hogy a kormány szándékosan rombolja a magyar gyerekek jövőjét. Aki pedig kiáll azért, hogy a tanári pálya megbecsült, normálisan megfizetett alapja legyen a társadalomnak, mint minden normális országnak, az nem X% fizetésemelésért sztrájkol. Hanem egy normális országért.
