Korábban sokat írtunk ezekről a kérdésekről mi is.
Itt most annyit teszünk hozzá, hogy a cikk, ha nem is mondja ki, két problémáról beszél. Az egyik főszereplője Németország, a másiké pedig Magyarország.
A XIX. században Ausztriáról járta az a mondás, hogy mások háborúznak, te boldog Ausztria házasodj, utalva arra, hogy a Habsburgok dinasztikus házasságokkal jutottak sok területhez. Ma Németország szerepét ennek a mondásnak az elferdített változatával úgy lehet jellemezni: foglalkozzanak a világpolitikával mások, te boldog Németország kereskedj.
Azzal, hogy új hidegháború van kibontakozóban, Európa egyedül marad. Nagy barátja, az USA a Csendes-óceánon kell, hogy aktív legyen. Kína gazdasága, amelyet nálunk szokás fetisizálni, szenved egyensúlyzavaroktól, ugyanúgy mint a többi nagy gazdasági szereplő, de attól még Kína megnövekedett gazdasági erejét, korszerű iparát és világpolitikai ambícióit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha Amerika visszatér a világpolitika színpadára (vissza fog, mert az izolációs időszakok sose tartanak örökké, volt már pár az USA nem túl hosszú történelmében) akkor azt fogja látni, hogy az egykor félelmetes orosz medve helyett a kínai sárkány jelenti a fő fenyegetést. Katonai és gazdasági erejét is arra kell fókuszálnia, hogy a Csendes-óceán térségében tartson fenn Amerika-barát kormányokat, oda menjenek katonai segélyek, ott állomásozzanak a legkorszerűbb erők.
Kínában ezt persze látják, és mi sem természetesebb annál, hogy megpróbálnak frontokat nyitni. Németország (és a többi európai ország) ebből jelenleg annyit érzékel, hogy vannak befolyásszerzési kísérletek, de Kína alapvetően egy busás hasznot hozó kereskedelmi partner.
De ha Kínát most félre is tesszük, Európa magára maradása azt is jelenti, hogy a világpolitika itteni kérdéseit Európának kell rendezni, nem számíthat arra, hogy egyszer csak megjelenik egy carrier battle group és mondjuk az Égei-tengeren hajókázva figyelmezteti Erdogant, hogy van erősebb kutya. Jelenleg ebbe a vákuumba Franciaország próbál benyomulni Macron vezetésével. Azért nem Németország, mert Németországnak nincsen a gazdasági súlyával megegyező politikai és katonai súlya. Hadereje válságban levő, a legénységi állományban elterjedt neonácizmussal küzdő, költségmegszorításokkal terhelt szervezet.
Az EU-nak és azon belül különösen Németországnak hiányzó képessége az amerikai terminológiában “force projection”-nek elnevezett képesség. Vagyis az, hogy a határaitól távol, erővel, de legalábbis fenyegetéssel szerezzen érvényt az akaratának. De ami ennél fontosabb, Németország azt, hogy érdekei érvényesülnek, adottságnak tekinti és nem is áldoz arra, hogy ha ez az adottság megszűnne, akkor maga tudja érdekeit érvényesíteni.
A német külpolitika ezért kicsit olyan, mint Amerikában a “thoughts and prayers” kultúra. Ha valami ámokfutó halomra gyilkol egy fél iskolát, akkor lélekben mindenki az áldozatokkal van és ezzel le van tudva. A német külpolitika is mindent határozottan elítél, tiltakozik, sürget és aggódik, valójában mindenki, nemcsak Orbán Viktor, tudja, hogy ameddig a bolt megy, a németeknek különösebben semmivel sincs baja. Merkel előtt minden CDU-s vezérnek volt vesztegetési botránya. Merkelnek nincs, viszont az ő kihagyásával továbbra is mehet minden.
Nem tudom mi lesz a pofon, ami majd Németországot ráébreszti, hogy nagyon elrontotta. Remélem időben jön, mert akkor csak nagyon sok pénzbe fog kerülni, és nem lesznek visszavonhatatlan világpolitikai következményei.
Persze egy fegyverkező Németország senkinek sem hiányzik, egy védtelen EU viszont mindenkinek baj. Különösen nekünk, akik a szélén vagyunk, és akinek a miniszterelnöke Magyarországot egy orosz-német érdekek között lengő hintaként képzeli el.
Itt érünk a magyar problémához
Az, hogy Orbán Viktor Magyarországot az orosz és a német érdekek között ingadozó országnak látja, még rendben is volna, az amerikai politika kivonulásával valóban ezek itt a meghatározók.
Ez egyben kijelöli a mozgásterét is, amely ugyanakkora mint a többi kis KK-Európai országnak, csak ezt mi állandó kardcsörtetéssel próbáljuk leplezni.
Ami nincs jól, az az, hogy Orbán Viktor, akárcsak elődei, semmit nem tesz azért, hogy a helyzet változzon. A mostani helyzetünk ugyanis olyan gazdasági feltételek eredménye, amelyek változóban vannak. Igaz, a földgáz az oroszoktól jön. De a század derekára a fejlődés mostani ütemét nézve valószínűleg nem lesz szükségünk földgázra. Száz magyarból negyvennek valamilyen német cég ad munkát, de ezek a munkahelyek húsz éven belül feleslegesek lesznek.
A hiba tehát nem ott van, hogy kiszolgálunk bizonyos német érdekeket, ez reálpolitikai döntés és kész.
A baj az, hogy miközben nem győzzük a nemzetállami szólamokat pufogtatni, nem teremtjük meg a jövő magyar nemzetének az alapjait. Romokban az oktatás, a közigazgatás, az egészségügy. A Gyurcsány alatt kezdődött rombolás felgyorsult. A járvány fogja megmutatni teljes valójában azt, amit már amúgy is tudunk: az ország nagyjából működésképtelen.
Közben pedig készülni kellene arra, hogy előbb-utóbb a ma nagyon sok embert foglalkoztató iparágak hanyatlani fognak. Más dolgok lesznek fontosak. Akármilyen határozott migránspolitikánk van, a következő évtizedekben emberek tíz- és százezrei fognak érkezni. Az az ország lesz sikeres, amelyiknek oktatása, szociális rendszere erre fel van készülve. Mi meg az oktatást most butítjuk vissza a harmincas évek szintjére. De, minden el van nézve, mert a német iparnak itt jól megy.
A gond tehát az, hogy miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a német jelen nem tartható, mert költeniük kell a jövőre, mi inkább odaadjuk nekik ingyen a jövőnket, hogy ők a jelent még pár évig változatlan áron élvezni tudják.
A baj nem az hogy Orbán Németország nagy barátja. Hanem az, hogy Magyarországnak nem barátja.
