A gonosz véletlen

Ha valaki szokott palacsintasütés közben a létezés nagy talányán gondolkodni, akkor felmerült már benne, hogy vajon mi dönti el, hogy a bekevert palacsintatésztából melyik adag kerül az első merőkanálba, amely majd le fog rakadni, ezért szétszakad? És melyek lesznek azok a palacsintatészta-adagok, amelyek már a szép egyenletesre átmelegedett, hajszálvékony rétegben mindenütt beolajozódott serpenyőbe kerülnek, hogy aztán laza csuklómozdulattal legyenek megfordíthatók, és előírásos aranybarna foltosra süthetők?

Az ember egzisztencialista borongásai közben arra jut, hogy voltaképp a nagy semmi dönti el. A sors. Vallásosaknak a jóisten. Befolyása, az nincs rá. Minden palacsintatészta egyenlőnek teremtetik, csak valamennyi belekerül az első kanálba. A többi meg nem. A palacsintatészta ennek a történetnek teljesen passzív szereplője.

Na pont ugyanez a helyzet az LGBTQI+ közösség tagjaival

Semmilyen befolyásuk, soha nem volt arra, hogy melyik merőkanálba kerülnek. Nem akartak b***k lenni, nem csináltak belőlük meleget, leszbikust, satöbbit. Életük egy pontján rájöttek, hogy ők nem abban a merőkanálban vannak, ahol a többiek. Innentől kezdve a legtöbbjük pokoljáráson ment és megy át a mai napig.

A társadalom az egyénnek ezt az állapotát a mai napig fogyatékosságként kezeli. Szülők rettegnek, hogy ők ugyan nagyon toleránsak és nyitottak, de plíz-plíz ne az ő gyerekük legyen az, akinél a homoszexuális élmény nem áll meg egy gimis részegen smárolásban, hanem azzal kell megküzdeni, hogy a gyerek nem “kifogástalan” heteró.

Sokáig a társadalom fejlettségének fokmérője az volt, hogy mennyire kulturáltan tudott szemet hunyni. Egész eufemizmus-gyűjteményünk volt erre. Idézek a Márkus Lászlóról szóló Wikipédia szócikkből: “Különcségeit – gyűrűk, parfümök, sztárallűrök – bátran vállalta, pályatársai így szerették.” Két mondattal később arról értekezik a szócikk, hogy nem tudni pontosan, hogy Márkus homoszexuális vagy aszexuális volt. Nem tudjuk. Mert nem mondhatta el. Mint ahogy a legtöbben azt se tudjuk, hogy milyen úgy leélni az életet, hogy ezekről őszintén és nyíltan egy szót se beszélhetünk. Elnézik nekünk, mert mi vagyunk az ország valaha volt egyik legjobb színésze, de beszélni róla? Az már tabu.

Ez persze nem magyar dolog. Még az amúgy progresszív Clinton-kormány is csak odáig jutott, hogy bevezette a “Don’t ask, don’t tell” (DADT) rezsimet a katonaságnál. Addig ha bármilyen módon kiderült egy katonáról, hogy meleg, kirúgták. Utána, ha befogta a száját “otthon a négy fal között csinálta” maradhatott. Ha beszélt róla, ha kinyilvánította, kirúgták. A mai napig veteránok ezrei küzdenek azért, hogy a leszerelési papírjaikban az “egyéb” ok helyett az “honorably discharged” legyen. Ugyanis ha nem az van, akkor a legendás amerikai arcra borulás a veteránok előtt nem történik meg. Márpedig ha valakit a DADT megsértése miatt raktak ki, az “egyéb” kategóriát kapott, akkor is ha jó katona volt.

Ma azt a korszakot éljük, amikor sokaknak – nekem is – kényelmetlenül gyakran, hangosan és színesen téma a nem-heteroszexuális irányultság, lét, kultúra. Csak gondoljunk bele, hogy mi az arány aközött, hogy nekünk kellemetlen minden második filmben megnézni két csókolózó fiút, meg kirúgva és elnyomva lenni. Mellesleg valójában nincs minden második filmben melegcsók, csak azokon hörög a közvélemény.

Ma téma a melegség. Végre.

Sokan ezt a hanyatlás jelének tekintik, felidézve a görögöket és a rómaiakat. Nem értek egyet. Én úgy gondolom, hogy az annyira vágyott, kevésbé kompetitív, kevésbé egymás lenyomására épülő, nyugodtabb, kevesebb presztízsfogyasztást csináló társadalom eléréséhez számtalan babonánktól kell megszabadulni.

Nincs útunk a fúziós erőművekből jövő korlátlan energiához, a hipertérugró társadalomhoz, ha maradunk majmok, ahol a tíz-tizenöt kilóval nehezebb hímek ledominálják a nőstényeket, ahol a vezérhím agyonveri a “gyenge kis b***it”. Az emberiség fejlődésének következő lépcsőjét boldogságnak hívják. Erre mi itt Közép-Európában tudat alatt vagy tudatosan úgy vágyunk, mint a sivatagi vándor egy pohár vízre.

Ezt a szomjunkat pedig aljas politikai kalandorok kihasználják

Ezért miközben már a Netflixen is lecsengőben van az érzékenyítés (egyre több helyen egyszerűen megszokták azt, hogy melegek vannak és, eljutottak oda, hogy újra “nem téma” csak már másképp nem téma) mi visszafele haladunk.

Boldogtalan embereket hergelnek arra, hogy még náluk is boldogtalanabbakat bántsanak. Elképesztően aljas dolog, amit Orbán Viktor művel. Kiereszti a palackból azt a szellemet, amelynek Magyarországon már százezrek estek áldozatául. Magyarország eleve még csak ott tartott a téma(nyílt üldözés)-nem téma(eltűrés)-téma(érzékenyítés)-nem téma(elfogadás) folyamatban, hogy épp elértünk az első “nem témáig”. Vagy legalább az előszobájááig.

Most azonban visszalépünk. A könyvesboltban “b***fólia” és “b***polc” van. Stigma rákerülni és stigma a polc közelébe menni. Megkülönböztetik az embereket nem csak aszerint hogy “normálisak” vagy nem normálisak, hanem azokat az embereket is, akik “mérgezik” a gyereket azzal, hogy erről beszélni mernek neki.

Pedig beszélni kell nekik róla, és akkor eljutunk oda, hogy megint “nem téma” lesz a dolog. Kikerül a puttonyunkból egy kolonc. Mi nem fogunk furcsán viszonyulni azokhoz, akiket pont abban a merőkanálban szedett ki a sors, ők pedig nem fogják lelki nyomorban leélni az életüket.

Nem, senki nem fog ettől megb***lni. Csak boldogabb lesz. Nem fogja az egész életét frusztrációban leélni, hogy valamit ki kellett volna próbálni, de nem próbálta ki. Vagy éppen valakit kipróbált, de aztán lett belőle “normális”. Jelenleg azok, akik ebbe a kategóriába esnek, nagyrészt vezekelnek. Vezekelnek azért, mert életükben egyszer vagy többször, kinéztek a “normális” kategóriából és közben eléggé el nem ítélhető módon nem szupercsinos 18,5 éves lányok voltak. Hanem sima fiúk és lányok. Most pedig sokuk üvöltve bizonygatja normalitását.

Közben pedig nem értik, hogy a Pride azért van, hogy nekik se kelljen bizonygatni. A tollboás, tangában smároló fiúk a legkevésbé fontos részei a Pridenak. Ők csak a figyelmet keltik fel. A fontos része a Pride-nak az, hogy például számtalan egyéb üzenet mellett megüzenje, hogy ha valaki mondjuk fiú létére 17 évesen szerelmes volt egy 19 éves fiúba, utána még nyugodtan lehet “normális” családapa. Vagy akit 16 évesen rákényszerítettek valamire, ami nem esett egybe az alap szexuális irányultságával, attól még lehet “normális”. Vagy hogy attól hogy valaki soha nem érzett vágyat arra, hogy másokkal szexeljen, még lehet szerető szülő. Vagy hogy két egymást szerető, egymással szoros szövetségben élő, azonos nemű ember normálisan fel tud nevelni egy gyereket. Ugyanolyan normálisan mintha nem azonos neműek lennének.

A Pride üzenete, ebben a boldogságmentes sivatagban, ami most Magyarország, az, hogy cseréljük már le a “normális” szót arra hogy “boldog”. Mindenkinek jobb lesz tőle. Nem lesz téma a melegség, és koncentrálhatunk a boldogságra.

A Pride minden résztvevőjének a Diétás Magyar Múzsa minden tagja nevében nagyon jó felvonulást kívánok. Vigyetek sok folyadékot, nagyon meleg lesz!