A kerékpározás nálunk csak nemrég kezdett divatba jönni, nem kis részben az azóta elhunyt Sipos János (sportriporter-karrierje előtt világszínvonalú válogatott kerékpárversenyzőnk) és ifj. Knézy Jenő legendás közvetítései miatt, amelyek az én érdeklődésemet is felkeltették a kerékpársport iránt. Magyarországon még mindig kevesen tudják, hogy sok országban milyen kultikus helyzetben vannak a több mint száz éve megrendezett kerékpárversenyek, és mennyi pénz van abban az iparban, amely a bicikliző tízezreknek évről-évre jobb bringákat, tudományosabb kiegészítőket ad el.
Ez a státusz az, ami miatt megéri befektetni komoly csapatokba és versenyzőkbe. Emiatt aztán számolni is kell azzal, hogy beindulnak azok a folyamatok, mint az összes többi hasonló sportban.
Mielőtt tovább mennénk, foglalkoznunk kell a sportolás és a sportnézés néhány kulturális hagyományával.
A modern sportversenyek ősei a világ minden táján valamilyen ünnephez és az ünnepen vallásos alapon rendezett vetélkedőhöz kapcsolódnak. Az olaszországi calcio események, amelyek leginkább a város apraja-nagyja által végzett rögbivel elegyített pankrációra emlékeztetnek, a kereszténység előtti időkben gyökereznek, csakúgy mint a spanyol bikafuttatások. De a világ másik végén, Japánban, a szumó szintén vallási ünnepként indult, a rizs (és további fő termények) betakarításakor, a jövő évi jó termés érdekében küzdött meg egymással a Jó és a Rossz a dohjón.
A vallásos háttér a mai napig, mindenütt különböző mértékben, de tetten érhető. Angliában a Premier League Boxing Day fordulót rendez, Amerikában az egész ország nézi az NFL hálaadásnapi meccseit, Japánban a verseny előtt sintó szertartáson szentelik be a dohjót és ételáldozatot rejtenek a küzdőtér közepébe.
A sportnak emellett nyilvánvaló csoportképző ereje is van,
ezt Magyarországon is jól ismerjük. Én, aki akkortájt láttam utoljára magyar focimeccset, amikor Illés Béla a “fiatal-tehetséges” kategóriából a “rutinosba” került át, rendszeresen ugratom miskolci és debreceni ismerőseimet a csapataik gúnyneveivel, miközben azt sem tudom, hogy a Szpari (Nyíregyházi Spartacus) épp másod- vagy harmadosztályú-e.
A modern, profi sporthoz azonban Anglián keresztül jutunk el.
Az angolok sportmániájának ugyanis az ünnepek nagy sporteseményeihez képest van egy további vonása, ez pedig az állóképességi, ahogy ők mondják, “teszt” jelleg. Az összes hagyományos angolszász sportra jellemző, hogy borzasztó hosszú meccseket játszanak. Egy “test” krikett meccs például akár ötnapos is lehet. A snooker hagyományos nagy versenyeinek döntői a mai napig 10-11 nyert frame-ig mennek. A focibajnokság 18 csapatos (most szólt egy sportrajongó olvasónk, hogy a Premiership az 20 csapatos) , mellette még van kétfajta kupa, és akkor még nemzetközi meccset nem is játszott a játékos. Wimbledonban 3 nyert szettig mennek a teniszmeccsek.
Az amerikai “major” ligákban (a keménysége miatt ötszörös szorzóval számolandó amerikaifocit leszámítva) 80-100 (160) meccses alapszakaszok vannak.
Ezekben a sportokban tehát nem elég az ügyesség, hanem kivételes állóképességre van szükség fizikai és mentális téren egyaránt. A jó focista nemcsak mindent tud a labdával, hanem a bajnokság 22. fordulójában a 85. percben is végrehajtja a taktikai utasítást, és nem megy le hisztizve a pályáról. A jó biciklista a Tour 17. napján is felteker valamelyik alpesi siratófalon.
Emiatt az elnyújtott jelleg miatt válik alkalmassá a sport arra, hogy egész évben szórakoztassa a nézőt, és innentől kezdve válik üzletté. Azért, mert egész évben, kiszámítható bevételt hoz. Ha viszont bevétel reményében befektetést eszközölök, akkor megérkeztünk a vállalatgazdaságtan és a mikroökonómia alappéldáihoz. Szép lassan pedig az üzleti tudományok, a marketing, a PR és a többiek is csatlakoznak.
Mint annyi más üzletnek, a humán faktor a sportnak is a fő profittermelője, ugyanakkor a legnagyobb gyengéje is egyben.
Ahhoz, hogy egy C. Ronaldóhoz vagy Chris Froome-hoz hasonló idolt felépítsünk, rengeteg pénzre van szükség. Olyan utánpótlásbázisra, ahol az elején kell edzőbe, infrastruktúrába fektetni, miközben elképzelhető, hogy az első ötvenezer gyerekben nem lesz egy darab C. Ronaldo se, hanem legfeljebb a top bajnokságok középcsapataiba eladható tehetségek. Az is lehet, hogy a megtalált csodagyerek mentálisan instabil lesz és az első millióit kurvákra és kokainra költve elzüllik. Az is lehet, hogy megsérül.
Ha minden összejön, akkor “hasznos” élettartama tíz év körül van, utána visszavonul és nem lehet vele pénzt keresni. Ez alatt a tíz év alatt kell róla a lehető legtöbb bőrt lehúzni.
Miután azonban emberről van szó, vannak jobb és rosszabb periódusai. Fiatal, alakulóban levő személyiség, szerelmes lesz, kiábrándul. Emlékezzünk csak, hogy a kiváló F1 pilóta Hamilton milyen hullámzó teljesítményt nyújtott, mikor Nicole Scherzingerrel volt viszonya, de hasonló volt a helyzet 25 éve az ifjú André Agassival is, amikor szakítása Brooke Shields-szel vagy ötven hellyel tette hátrébb a világranglistán.
Az állóképességi (“teszt”) sportokban viszont bármikor jöhet egy teljesen stabil versenyzőnél is krízis. Valójában a háromhetes kerékpárverseny nagyrészt a krízismenedzsmentről szól. Amikor a harmadik nap megy a karaván az Alpokban, bármikor jöhet a pillanat, amikor a szervezet azt mondja, hogy akkor most elég, lefekszünk és alszunk. A győztes az lesz, akit az ilyen krízis-pillanatok a legkevésbé vetnek vissza.
A befektető (szponzor) szempontjából az ilyen nagyhalálok nem jók. El kell őket kerülni.
Ezért van az, hogy a dopping valójában nem a nagyobb csúcsteljesítmény, hanem a kiszámítható teljesítmény eléréséért van.
Persze ez alól vannak kivételek (úszó, súlyemelő, atlétikai világrekordok). De ezekben a sportokban is az elvárás az, hogy a versenyző az elvárt eredményt és ezzel az elvárt bevételt hozza.
Chris Froome (és Lance Armstrong) tehát nem azért doppingolt, hogy gyorsabban biciklizzen fel a hegyre, mert ez a képesség elég nehezen fejleszthető doppinggal, ezt edzéssel kell fejleszteni.
A dopping abban segített nekik, hogy nagyon magas átlagteljesítményt értek el vele. A bicikliversenyek hegyi szakaszai ugyanis arról szólnak, hogy a versenyzők folyamatos ritmusváltásokkal próbálják kiprovokálni, hogy vetélytársuk krízisbe kerüljön. A magas átlagteljesítményt nyújtó kerékpárossal ezt azért nehéz megtenni, mert a magas alapról, sokkal nehezebb “rángatni” és könnyen lehet, hogy ezzel az ellenfél magát hozza krízishelyzetbe.
Lance Armstrongot két dolog miatt gyűlölték.
Az egyik az óriási arca, amivel akkor is hirdette, hogy ő nem doppingol, amikor valamennyi csapattársa már rég lebukott. A másik, hogy elrontotta a versenyt. Ugyanis senkit sem érdekel, ha doppingol és hétszer nyer Tourt, ha közben verseny van. De az, hogy Lance fapofát vágva, magas átlagsebességgel átteker minden napot, az unalmassá teszi a versenyt.
Chris Froome pedig, úgy tűnik a nagyravágyása áldozatává fog válni. Öt Tour-siker után meg akarta nyerni a spanyol verziót, a Vueltát is, 2018-ban pedig Giro-Tour duplára készült. Teljesen természetes dolog, hogy ha az ember két háromhetest csinál egy évben, az egyiken rosszabb formában lesz. Azt mindenki gondolta, hogy Froome nem fog a Vueltán olyan terminátor-üzemmódban nyerni, mint a Touron, hanem ezért meg kell majd szenvednie.
Nyilván a Vuelta ezek után nem is szólt másról, mint a Froome elleni megrogyasztási kísérletekről, amelyek aztán eredményre is vezettek. Végre Froome-ot is “utolérte a kalapácsos ember”, lehajtott fejjel, összeszorított fogakkal, görcsölő lábakkal próbálta minimalizálni a veszteséget, amely azért a szakasz végére közel egy perces hátrányt jelentett.
Másnap újra szárnyalt.
Erről mindenki aki már valaha görcsölt be kerékpáron, tudja, hogy nem lehet igaz. Borzasztó nehéz egy ilyen meghalásból regenerálódni, az izmokban, agyban még másnap is ott van a pánik, fáj minden mozdulat, de legalábbis a szervezet nem engedi az izmokat maximális szinten menni. Kivéve, ha sikerül feltekerni az oxigénfelvevő képességet, hol egy kis EPO-val, hol egy kis szürkezónás hörgőtágítóval.
Froome elengedhette volna, és lehetett volna második-harmadik a Vueltán. Viszont a szponzorok már készültek arra, hogy itt az új Nagy Bajnok, aki, ellentétben a csak Tourozó Armstronggal más versenyben, más mezőnyben is tud nyerni. A Nagy Sportember, aki legyőzi a fájdalmat.
Mindenki tudta, hogy az aznapi mintája lesz a sebezhető pont. Kockáztatott, túltolta, és kipukkant a buborék, mint minden túltolt, hasznot hajtó vállalkozásfajta esetében.
Persze ehhez kell az is, hogy az angol Sky mellé nemrég megérkeztek a kerékpársportba a bahreini és emírségekbeli arab befektetők, és ők nyilván nem szívesen nézték volna, hogy a sok pénzért nem tudtak győzelmi esélyt venni. Most újrarendeződik kicsit a dolog, és van 3-4 évünk az újabb egyeduralkodóig.
