Este/éjjel (mármint itteni idő szerint) eldőlt, hogy Amerikában a republikánus párt nem tudja átvenni az irányítást az amerikai szenátus felett. A nevadai választás elhúzódó számlálásának végén kiderült, hogy a demokrata szenátor megtartja székét, így 50 helye van a demokratáknal. Az amerikai szenátus 100 fős, vagyis ha georgiai második forduló republikánus győzelmet is hozna, akkor 50-50 lenne az állás. Ilyenkor pedig a szenátusban elnöklő amerikai alelnök, a demokrata Kamala Harris szavazata dönt.
Ennek vannak napi politikai hatásai is. Például a szövetségi bírák kinevezése úgy történik, hogy azokat az elnök jelöli, és a szenátus szavaz róluk. Joe Biden hivatali idejének hátralevő két évében nevezhet ki bírákat. A Supreme Court bírókra ez most annyira nem hat ki, mivel az Clarence Thomas (aki mondjuk pont ultrakonzervatív) és Samuel Alito kivételével “fiatal” bírókból áll.
Tágabb politikai következmény a trumpizmus, tágabb értelemben véve az ultrakonzervatív politika bukása. Már írtam itt arról, hogy a két amerikai nagypárt a szélsőségesei foglya. A demokraták emellett foglyai a finoman szólva mérsékelten népszerű washingtoni elitjüknek is. Ugyanezt a washingtoni elitet a republikánus oldalon Trump megjelenése szétverte.
Azt nem tudni, hogy ez a választás volt a “nem veszünk tudomást a XXI. századról” hattyúdala a republikánusoknál, vagy majd a 2024-es lesz az. Mert az látszik, hogy a konzervatív, sőt sokszor ókonzervatív álláspontra van vevő az amerikai politika piacán, azonban goromba idiótasággal előadott politikára nincsen.
Donald Trump ugyanis egyszeri sikerére alapozva az amerikai politika lényegét, alapjait tagadja. A Kard blog szerint ő Amerika Gyurcsánya, és valóban vannak párhuzamok. Én azonban hozzáteszem, hogy ő Amerika MZP-je is. Ami működött nyolc év megfáradt demokrata kormányzása, egy a partvidéken kívül népszerűtlen elnökjelölt (Hillary Clinton) ellen, egy nagy protest szavazáson, az nem tud jó recept lenni több száz helyi szavazáson.
Mert pont az az amerikai politika lényege, hogy vannak nagy közös kérdései – ki legyen az elnök – és vannak olyan kérdései, amelyhez konkrét népszokásokat kell ismerni. Vannak olyan ritkán lakott vidéki körzetek, ahol tudni kell, hogy mennyiért trimmelik meg a sántító tehén patáját. Vannak városi körzetek, ahol illik tudni, hogy aki a pastrami szendvicséhez chai lattét kér, az egy reménytelen lúzer. (vagy fordítva, nem tudom mit kell kérni a pastrami szendvicshez)
Van ahol lehet kacsintós vicceket mesélni a házsártos feleségről, van ahol kell legalább egy transznemű a stábba, hogy ne nézzenek minket nácinak. Vannak olyan körzetek, ahol egyszerre kell megnyerni az alsó osztályos feketék szavazatát, meg a mellettük levő lakónegyedét, amelyik fegyveres őröket fizet azért, hogy ne jöjjenek át a feketék.
Oldaltól és nézetektől függetlenül, az amerikai politika erről szól. Maximalizálni azoknak a számát, akik végülis szavaznának ránk. A senkinek nem beszólás politikájáról. Ha úgy tetszik, a nyálas simulékonyságról.
Trump ott téveszti el, hogy azt hitte, hogy attól, hogy ő egyszer egy mindenkinek beszóló nagy protest kampánnyal elnök lett, megújította az amerikai politikát. Holott nem erről van szó. Ő nagyon sok fontos, és elsősorban a vidéki Amerika és a konzervatív elővárosi lakosság szavazóit érdeklő kérdést az amerikai politika középpontjába állított, vagy újrafogalmazott. Mi lesz Kínával, mi lesz a partvidéki populációs centrumok dominanciájával, mi lesz a hagyományos nemi és társadalmi szerepekkel, mi lesz a fehér ember kisebbségbe szorulásával, a bevándorlással.
Nagyon sok körzet, nagyon sok reménybeli képviselőjének, szenátornának adta fel a leckét ezzel. A politikai tehetség vizsgája ez, hogy miként fog erre reagálni a jelölt. Mert reagálnia kell, hiszen ezek a témák be lettek hozva a főműsoridőbe. Erre sokféleképpen lehet reagálni, például Joe Biden kampányüzenetei nyelvezetükben (például rendszeresen per “folks” hivatkozik az “emberekre” ami kb. akkor volt utoljára köznyelvi, amikor Biden gyerekei Bolondos Dallamokat nézték a nyolcvanas évek elején) szinte ósdiak, visszamennek az alapokhoz.
A demokraták csapdája az lehet, ha nem követik ezt a példát, mert akkor ugyanabba fognak belebukni, amibe most a trumpizmus és lehet személy szerint maga Trump. A demokratákat szokták azzal vádolni, hogy a “woke” ideológia szavazói akarattól elrugaszkodott eröltetésével vannak elfoglalva. Ami persze sok jelölt esetében így is van. De ezen a választáson az “anti-woke” boszorkányüldözésbe belefeledkezett, képzelt ellenségekkel harcoló trumpisták kapták meg a pofont és egyben az emlékeztetőt: működő demokráciában muszáj beszélni a szavazókkal, különben megbuksz.
