A magyar sajtóba is eljutott a német fairtrademandelmilchlattemacchiato-baloldali értelmiségiek levele, ami lényegében úgy foglalható össze, hogy az ukránok hagyják abba a fegyveres ellenállást, legyen tárgyalás, tegyenek területi engedményeket, a Nyugat pedig fejezze be a fegyverszállításokat. Természetesen mindenki hörög, mert a német pirosmerinósál-urbánértelmiség idegesítősége úgy múlja felül a hasonló magyar gondolkodókét, ahogy a német fociválogatott eredményei a magyarét. Vérmérséklettől függően szidja őket mindenki.
Ugyanakkor jogosak azok az aggodalmak, hogy az oroszok mikor fognak az elmaradó ukrajnai sikerek miatt valami irracionális rombolást csinálni. Vajon bölcs dolog-e annyi fegyvert odavinni Oroszország határaira, felkínálva ezzel, hogy akár a finn, akár az észt határon, vagy épp Moldovában támadjon Putyin?
A kérdésre nem tudok, és szerintem senki sem tud biztos választ adni. Ennek több oka is van. Nem értjük pontosan az oroszokat. Nincsenek egész pontos információink az oroszokról. Nem tudjuk mekkora részben irracionális az oroszok viselkedése. Az oroszok nagyon jók a kommunikációs zűrzavar keltésében. Vegyük ezeket sorra.
Kérdés, hogy mit jelent “érteni” az oroszokat?
A hidegháború idején a kérdés egyszerű volt. A Szovjetunió ellenség volt, ezért a barátságos gesztusait is az ellenség barátságos gesztusaként kellett kezelni. Bármi, aminek köze volt az oroszokhoz, az a Nyugat számára fokozott óvatossággal volt kezelendő. De minden más szereplő a hidegháborúban ugyanilyen biztosan eligazodhatott. A magyar külkereskedő tudta, hogy melyik országban vesznek magyar iparcikket és melyikben nem.
Ebben a viszonyrendszerben axiómaként működött az, hogy amitől a szovjetek nincsenek elrettentve, azt meg fogják tenni. Ennyire egyszerű lenne? Nem egészen. Ekkor is szükség volt az orosz kultúrát, politikát jól ismerőkre, és követni kellett a politikai intrikák minden rezdülését (“kremlinológia”). Átlátható demokratikus folyamatok hiányában nem voltak olyan események (pl. választások, kormányválság, a költségvetés megszavazása körüli kötélhúzás) amelyekből a nyugati politikát értők tudták volna, hogy ki az erős ember és ki a gyenge. Külön tudomány volt figyelni a KGB valamelyik főosztályán XY ezredest, aki Z politbüró tag embere volt, figyelni, hogy a harkovi vagy az izsevszki gyár kap utasítást valaminek a gyártására, és így tovább.
A jelenlegi legnagyobb nyugati illúzió, amely még két hónap háború után is tartja magát az, hogy ez most másképp van. Az illúzió oka, hogy főleg Nyugat-Európa sokkal szorosabb viszonyba került Oroszországgal, mint a hidegháborúban. Az oroszok technológiát és iparcikket akarnak venni, energiahordozót és nyersanyagot eladni. Az EU számára az orosz kapcsolat nagyon jól jön, hiszen saját világpiaci pozíciót jelentett, hogy nem az arabokkal kellett olajról, gázról egyeztetni.
Az üzletnek van egy sajátos logikája, és a nyugati liberális demokráciában nem az az axióma, hogy “amitől nem rettentem el a másikat, azt megteszi”, hanem az, hogy “a legjobb megoldás az, ahol mindenki tud pénzt keresni” és akármekkora seggfej is valaki, azt a megoldást, ahol pénzt keres, végül támogatni fogja. Lásd pl. a Kaczynski vezette Lengyelországot, ahol előbb-utóbb belátták, hogy nem szabad fullba nyomni a kretént, főleg, amikor egy komplett NATO-mozgósításnak lehet Jézuskától a géppuskáig mindent eladni az ukrán határnál.
Az összes “Putyin-értő” olyan értelmezési keretet próbál kreálni, ahol a nyugati, kompetitív, de kooperatív hozzáállást az oroszok konfliktuskereső hozzáállásával próbálja összehozni. Ehhez a legváltozatosabb forrásokból próbálnak érveket találni. Az orosz kultúra, történelem bizonyos helyeit, mozzanatait teszik össze, hogy akkor most az oroszok, természetesen ideiglenesen miért vannak megsértve, és hogy mikor lesz az a pont, amikor ez a sértődöttség elmúlik, és onnantól kezdve majd rendesen fognak viselkedni. Ezek az elméleti konstrukciók gyönyörűen hangzanak. Egész addig, amíg egy rutinos óvónéninek fel nem olvassuk őket, és az rá nem mutat, hogy a büdös kölköt előbb-utóbb azért meg kell fegyelmezni. A gyerekeket már szerencsére nagyon rég nem szabad fizikai (vagy lelki) bántalmazással fegyelmezni. Az oroszokat viszont néha orrba kell vágni.
Akkor helyes tehát minden fegyverszállítás, sőt akár a beavatkozás is? Nem, pontosabban nem feltétlen. Akkor helyes, ha nem provokál szükségtelenül, nem kergeti Putyint kétségbeesett védekező reakciókba, viszont korlátozza a mozgásterét. Ez egy nagyon bajosan eltalálható egyensúly, amelyet nagyon óvatosan kell keresni. És közben nem szabad azt a hibát se elkövetni, hogy túl- vagy alulbecsüljük az oroszokat.
Objektív hozzáállás
A Szovjetunió “értésének” fontos mozzanata volt az objektív hozzáállás. Pontosabban ez nem is annyira objektív, mint inkább egészséges gyanakvással teli. Mondok egy példát. Az oroszok már akkor is szerettek világverő új fegyverekről beszélni. Ha azonban az amerikaiak láttak egy új, hajó elleni rakétát, amely feltűnően hasonlított az amerikai Harpoon rakétára, akkor a nemhivatalos szlengben megkapta a “Harpoonszkij” nevet és elkezdtek nyomozni, hogy milyen tervek szivárogtak ki.
Ennek megfelelően a “tízezer tankjuk van” típusú hírekről mindenki tudta, hogy azok pontosan mennyit érnek. A háború kapcsán sorra kerülnek elő az évekkel ezelőtti katonai szakcikkek, amelyek az orosz haderő valamelyik részének a problémáit taglalják. Nemrég pl. láttam egy “How to beat a BTG” (hogyan kell legyőzni az /orosz/ zászlóalj-harccsoportot) témájút is. Vagyis katonai, szakmai szinten elég pontosan tisztában voltak azzal, hogy az orosz haderő, ha megmozdul, akkor még az afganisztáni fiaskóhoz képest is sokkal durvább problémákkal fog küzdeni.
Elrettentés
Politikai szinten azonban ez nem volt így. Különösen Nyugat-Európában tévedtek az oroszok szándékait, és képességeit illetően is. Még mindig vannak elemzők, akik szerint várhatunk valamiféle eddig nem látott, óriási tartalékok bevetésére, a Nagy Orosz Mozgósítás során majd jönnek friss és pihent és jól felszerelt erők. Közben nyugati szakértők tucatjai mutatnak rá, hogy lassul az orosz ipar. Igaz, hogy minden beszerezhető a szankciók ellenére is, csak a szükségmegoldások kidolgozása is heteket igényel, és azok hetek múlva is csak szükségmegoldások lesznek.
Az amerikai vezetés, különösen a hidegháború idején szocializálódott Biden (vannak előnyei a nyolcvanéves elnöknek is…) nagyon hamar visszazökkent oda, hogy az oroszokkal tartjuk a két lépés távolságot, azt se hisszük el, amit kérdeznek, és erőszakkal kijelöljük a határokat nekik. A Moszkva cirkáló elsüllyesztése idején egy amerikai tengerészeti járőrgép felkapcsolt polgári transzponderrel repkedett a közelben. Valószínű az ukrán rakétakezelők pontos koordinátákat kaptak, és tudták azt is, hogy a flotta légvédelme bevette-e a Baryraktar drónok zavarórepülését. Amellett, hogy persze Szláva Ukraini, ez egy jó nagy üzenet is volt Putyinnak: azok a repülők nem véletlenül repkednek, és bármely orosz hadihajót, tankot, akármit, ugyanígy fognak kilőni, ha bármivel megpróbálkozik. Elrettentés.
Hogy fog-e Putyin erre valami irracionális eszkalációval reagálni? Nem kizárt. Maga a háború is irracionális, így nem lehet tudni, hogy mikor indul el egy bombázó valamerre. Azonban erre sajnos nincs más megoldás, mint az, hogy Putyinban tudatosítják: az ilyen próbálkozásai kínos blamázsban fognak véget érni.
Stabilitás
Ez nem jelenti azt, hogy az oroszokkal nem kell tárgyalni. Az oroszokkal kell tárgyalni. Kellenek a nyersanyagaik, kell egy Oroszország Európa és Kína közé. Ezt a háborút békeszerződéssel kell lezárni, méghozzá olyannal, amelyben Oroszországot a kelleténél jobban nem alázzák meg. Mi magyarok pontosan tudjuk milyen, amikor egy békeszerződéssel porba aláznak minket. Ezt el kell kerülni, és legalább a stabilitásra törekvő békeszerződést kell csinálni.
Azután, hogy az oroszok belátták, hogy nem ők az erősebb kutya. Mert ameddig erre a felismerésre nem vezeti rá őket a Nyugat, az erősebb kutya nem tárgyalni akar, hanem valami egészen mást.
(P.S. Amennyiben értékeled a Diétás Magyar Múzsa munkásságát, az alábbi linken ezt anyagilag is megteheted.)
