Kérdések az október 23-i, újra több tízezres, újra nagyon jó hangulatú tüntetés után. Mert tényleg az volt. Megint gyerekek, felnőttek, az első tüntetésükre kijövők és a zászlóval, megafonnal és vuvuzelával készülők vonultak egy tömegben. Jó beszédek, jó közösségi élmény. Nade hol a rendszerváltás, de legalábbis az azonnali és érezhető politikai győzelem. Sehol. Sehol? Vagy mégis? Miért csináljuk ezt?
Ugyanúgy pofánröhög minket Safranek, ugyanúgy mindenkit lebaloldalipártoz a nersajtó. Béremelés, bármilyen engedmény, akárcsak egy centiméternyi is? Még mit nem? Csak a lekezelő mosolyok.
Engedjétek meg, hogy mutassak egy lekezelő mosolyt. Ő itt Egon Krenz a Német Szocialista Egységpárt utolsó főtitkára. A német újraegyesülés után börtönben is ült, keményvonalas kommunista. 1989-ben az utolsó NSZEP-főtitkár és az utolsó előtti NDK államfő volt. Az utolsó pillanatig próbálta a teljesen csődbe ment, recsegve-ropogva dülöngélő NDK-t a felszínen tartani.
Azért raktam ide a képét, mert ugyanez a magabiztos mosoly jellemezte őt akkor is. A korabeli híradókat nézegetve az látszik, hogy full mosolyogva nyomja a komcsi pártvonalat, akkor, amikor már a zugligeti plébánia tele volt lelépni akaró keletnémettel.
Ekkoriban az NDK-ban tömegtüntetések voltak, Montagsdemonstrationen néven érdemes rákeresni. Először csak néhány tízezren, végül már sok százezren demonstráltak a tarthatatlan helyzet miatt.
Eddig az NDK példa, mert nem lehet direkt megfelelést találni minden akkor is mostani mozzanat között, de nagyon sok párhuzamot igen.
Ott is az utolsó pillanatig a hivatalos vigyor ment, itt is amikor majd a NER-nek vége lesz (bármikor is lesz az) az utolsó előtti napon még nem fogjuk tudni, hogy holnap vége lesz, csak visszanézve fogjuk látni, hogy jé, ekkor már két hónapja vége volt.
A másik, hogy értsük meg végre: semmit se fogunk megkapni. “Normális ellenzéki pártok” azért nincsenek, mert nem veszünk részt a közéletben. Ők nem ismernek minket, mi nem ismerjük őket. Kijönnek a tüntetésre és tanulnak. Vagy ha nem tanulnak, lesz helyettük más. Honnan? A tüntetők közül.
Ezek a tüntetések tehát arra jók, hogy egymással találkozzunk. Hogy átéljük azt, hogy különbözünk egymástól, de ugyanazt, ugyanúgy akarjuk, a bajaink és a vágyaink közösek. Olyan mint az amerikai road trip: az út maga a nyaralás. Azért vagy kint, hogy kint legyél. Hogy utána elmondd még 2-3 haverodnak, hogy jó dolog kijönni. Hogy vannak ott olyanok, akik jól beszélnek. Van kivel keveredni, együtt vonulni, átélni a közös akarat élményét. Venni egy doboz sört és meginni.
És közben meg lehet üzenni, hogy bármit azért a kormány se tehet meg. Az utolsó pillanatig azt fogja mondani, hogy de, megteheti. Jönni fognak a magabiztos mosolyok és a lekezelések. Aztán már nem 50-60 ezren vagyunk, hanem 70-80 ezren, aztán százezren, és így tovább. És a mosolyok már nem őszinték, és Brüsszelben egyszercsak azt mondják, miniszterelnök úr, nemcsak szerintünk mennek rosszul a dolgok, nézzen csak hátra.
Nem tudom, hogy összejön-e. De ennek kellene összejönni. Ez a siker, ez az eredmény amit keresünk.
27-én reggel élőlánc, aki tud, szálljon be. Remélem, hogy még a nagy hideg előtt legalább még egy nagy tüntetés is lesz. Értelme van: az hogy ott legyünk.
