Azt ugye már korábban tisztáztuk, hogy jelenleg mind a három középfokú iskolatípus (gimnázium, szakgimnázium, szakközépiskola) érettségit is ad. Mik is akkor a különbségek, mi a feladata az egyes iskolatípusoknak?
Általános iskola
Kezdjük ott, hogy a magyar általános iskolai képzés, alsó tagozatban még nagyjából oké, de felső tagozatban teljes mértékben kudarc. Az összes, a mai magyar oktatást jellemző probléma az 5. és a 8. évfolyam között jelentkezik nagyon erősen (bár előhangjai vannak alsóban is). Ez az oktatási rendszer még mindig, a sok-sok átalakítási kísérlet ellenére, alapvetően lexikális tudáson alapul, és pozitívan diszkriminálja az adatokat bemagolni képes tanulókat.
Nem jellemzője a problémamegoldás, ahogy nem jellemzője a gondolkodásra nevelés sem, de ugyanígy nem eleme a tanításnak az sem, hogy egy kérdésre lehet egyidejűleg 3, egyaránt jó válasz. Alig tanít összefüggéseket, logikus gondolkodást, problémaelemzést és rendszeranalízist, mi több ezek inkább hátrányt jelentenek ott, ahol a “jó válasz” az, ami a könyvben van leírva, szó szerint.
Ezen felül nincs idő a lemaradókra, a sajátos nevelési igényűekre, a speciális problémákkal küzdőkre. A tanulás folyamata 90%-ban még azt jelenti, hogy egyvalaki (a tanár) beszél, a tanulók meg jegyzetelnek. Frontális oktatás, a legklasszikusabb fajtából.
Persze honnan is tudna az egyszeri, mezei tanító, tanár máshogy tanítani, ha az egyetemeken a professzorai az “alternatív” tanítási módszereket elintézték azzal, hogy egy fólián feltették, amit aztán le kellett másolni. személyes élményünkként is elmondhatjuk, a vizsgatanításunkon bemutatott, állomásos módszer láttán (több állomáson kellett a csoportoknak végigmenniük, ott feladatot oldottak meg, puzzle-től a klasszikus teszten át a képkirakásig-felismerésig és a szövegértelmezésig, majd a tanulók ÖNMAGUKAT értékelték és végül egymást) a jó nevű soproni gyakorlóiskola igazgatója annyit bírt megjegyezni, hogy a gyerekek nagyon sokat mászkáltak, ez így nem helyes.
Betörő oktatás
Ennek az egész problémahalmaznak (és még sok másikat is mondhatnánk) az egyik legsúlyosabb következménye, hogy az alapvetően a világra nyitott, érdeklődő és kíváncsi 6 évesek nagyon nagy részéből 8 év alatt frusztrált, kudarcélményekkel teli, a tanulást egyfajta szenvedésként felfogó 14 évesek lesznek, akik közül még a sikeresek is inkább csak céltudatosak és fogukat összeszorító, görcsös emberkék, mint önfeledten, önként tanuló, kíváncsi fiatalok.
Ennek az iskolai rendszernek az egyenes, zökkenőmentes folytatása a gimnázium. Ott ugyanúgy tantárgyakat tanulnak, többnyire frontálisan, sok bemagolandó dolog van, és főleg az a sikeres, aki jól tud adatokat megjegyezni.
Fontos még, hogy a gimnáziumok jelentős részében nincs helye komoly “nevelés”-nek: elvárások, irányelvek, “szellemiség” van, amibe vagy beletörik a tanuló, vagy eltávozhat az iskolából. Ez persze nem mindenkinek való, mert nem mindenkit inspirál az erős verseny, főleg nem azokat, akik már így is kudarcélményekkel terheltek.
Jelen rendszerben, a csökkenő tanulólétszámok miatt is, amikor a gimnáziumok is egyre lejjebb nyúlnak, sok olyan gyerek is bekerül a versenyistállókba, akiknek az akkor még nem való.
Mire lenne jó a szakképzés?
És itt lehetne igazi szerepe a szakképzésnek. Nem ott kellene vonalakat húzni, hogy a jó tanuló menjen gimnáziumba, a rossz tanuló meg legyen hegesztő vagy eladó.
Eleve ott kezdődik a dolog, hogy ma azoknak a szakmáknak is, amelyek hagyományosan a “hülyék” gyűjtője volt (erős, de buta volt a gyerek, majd jó lesz vájárnak meg kőművesnek), sokkal komolyabb az elméleti-gyakorlati háttere annál, hogy kettesekkel bukdácsolók jók volnának oda.
Meg kell érteni: Európában elfogytak azok a munkalehetőségek (illetve a közmunka még erőlteti), ahol elég az, hogy van két kezem, két lábam, és tudok lapátolni. Árkot nem ásóval, csákánnyal ásunk már, hanem nagy, drága és bonyolult földmunkagépekkel.
Nem ásós emberek kellenek, hanem olyanok, akik ezt a gépet kezelik, plusz olyanok, akik karbantartják, javítják, eladják, megtervezik, tökéletesítik, stb. E feladatok egyikére sem alkalmas a háromból bukott hülye.
A határvonal a gimnázium és a szakképzők között nem a jó eredményekben kellene, hogy legyen, hanem abban, hogy kinek milyen tanulási módszertan a legmegfelelőbb. A gimnázium elsősorban a magától is motivált, sikeres, céltudatos, önálló személyiségeknek való, akiket a fokozott terhelés fokozott teljesítményre ösztökél.
Kezed a zsebedből fiam, ha a főnökkel beszélsz!
A szakképző intézmények feladata más. Mi tudunk és akarunk olyan feladatokat is felvállalni, amelyekre a gimnázium nem alkalmas és nem is hajlandó (és tegyük hozzá: nem is feladata).
A szakképző intézmény szocializál, mert nem tehet mást: megtanítja a gyereknek a függöny és a papírzsebkendő közti különbséget. Műhelygyakorlat során megtanítja, mert alapvető eszköze és célja egyben, hogy mit jelent időben érkezni, felelősnek lenni a saját szerszámainkért, csoportban dolgozni, önállóan dolgozni, irányítás alatt dolgozni, komplex feladatot megtervezni és végrehajtani.
De ami a legfontosabb: mivel alapvetően új tanulási-tanítási metodikával szembesülnek a tanulók, nem, vagy sokkal kevésbé számítanak a korábbi kudarcok, hiányosságok. Aki eddig nem értette a hengerpalást felszínének kiszámítását, sokkal jobban meg fogja érteni, ha egy lemezből neki magának kell csövet hajlítania. A saját kudarcai fogják megtanítani neki, hogy ami a körnek a kerülete, az az eredeti lemeznek az egyik kiterített hossza, és hogy ezzel hogyan kell számolnia.
És ez a legfontosabb feladata a szakképző iskolának: a sikerélmény. Aki nem látta soha, nem is tudja, mennyit jelenthet egy 14-16 éves, kilencedikes gyereknek, aki számára az iskola 8 éve másról sem szólt, mint hogy ő buta, hülye, sikertelen, alkalmatlan és lemaradó, amikor hazaviheti anyukájának az első, saját maga tákolta, rozoga madáretetőt, göthös fémsípot, girbe-gurba brióst vagy csálé babakötényt.
Olyan élmény érheti, a siker, amit addig soha nem, vagy nagyon-nagyon régen élt csak meg. És ha jól csinálja a dolgát az iskola, akkor ERRE már lehet építeni, hasznos és tanulni vágyó emberekké tehetjük azokat, akiknek nem voltak korábban céljaik, ahogy önbecsülésük sem.
Nah, erre való a szakképzés.
