405 fölé ment a forint/euró árfolyam, és úgy tűnik, hogy nincs vége
Az ilyen zuhanásoknak mindig van valamilyen közvetlen kiváltó oka, egy rossz növekedési adat itt, egy rossz inflációs adat ott, egy leégő üzem, egy elsüllyedő hajó amott.
Nyilván most is meg fogják magyarázni, a regionális fizetőeszközök gyengélkedése, az eurozóna, a kedvezőtlen amerikai adatok, illetve hogy tegnap kiöntött az ausztráliai McMurdo patak.
Ezek mind igazak, a világ összes fizetőeszköze ki van téve annak, hogy időnként a körülmények áldozatává váljék. Különösen akkor ha napi 10%-os ugrásokban drágul a gáz és az olaj. Nem is ez a kérdés.
Két fontosabb kérdés van:
- Vajon az adott ország lakóinak ez mekkora megrázkódtatást okoz?
- Vajon az adott ország fizetőeszköze mennyivel sérülékenyebb a többi hasonlónál?
A németeknek komoly bajaik lehetnek, ha nem oldódik meg az ukrajnai háború, a kérdés már csak az, hogy mikor húzzák ki a fejüket a homokból és jönnek rá, hogy Putyinnal nem lehet megállapodni. De a német átlagpolgárnak, legalábbis most nyáron, azért akkora gondokat nem okoz az infláció, hiába rekord magas. Vannak tartalékai, van viszonylag normális bére, van kiterjedt és erős szociális háló körülötte. Nyilván ő is kénytelen reagálni az árnövekedésre, átgondolni beszerzéseket, elhalasztani őket akár, vagy vaj helyett margarint venni a boltban.
Viszont az euró nem gyengül pánikszerűen a legkisebb rezdülésre mint a forint. Ezért ott nem kell azzal a plusz inflációs hatással számolni, hogy az árfolyamesés széppen áttevődik a belföldi árakba. Nálunk igen.
Összességében tehát a magyar átlagpolgár rosszabb anyagi körülmények közepette, gyengébb állami segítségnyújtás mellett, nagyobb áremelkedéssel találkozik. A bére értéke csökken, az importárué meg nem. Ha ez így marad, akkor 1-2 hónap és tarthatatlanná válik a helyzet.
Be kéne avatkozni, de itt jön a forint sérülékenysége a képbe.
Az árfolyamesések és az infláció fő (monetáris) ellenszere a kamatemelés szokott lenni. Nagyjából mindkét esetben az az elv, hogy a nemzeti bank forintot von ki a piacról. A piaci szereplők úgy gondolják, legalábbis elméletben, hogy ha a jegybank jó kamatot ad, akkor jobb helyen van a jegybanknál a forint mint kint a piacon.
Ezzel két gond van: azt a kamatot előbb-utóbb ki kell fizetni, és ennek nincs más módja, mint hogy az ország lakossága ezt összeadja. Ezért van az, hogy a magyar költségvetés csak a nyugdíjasokat kompenzálja és őket is bőven az infláció alatt.
A másik gond az, hogy a monetáris eszközökkel védekezés elsősorban a piaci turbulenciák kezelésére való. Az üzenete jobb esetben kb. az, hogy oké, kedves spekulánsok, lehet odébb menni, mert a magyar Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank ura a helyzetnek. Ezért van az, hogy egy csomószor nem is konkrét kamatemelés vagy csökkentés, hanem a jegybankelnök vagy a pénzügyminiszter bejelent valamit. Fogunk emelni vagy nem fogunk, egy-egy ilyen üzenet is meg tudja nyugtatni a piacokat.
Ha a költségvetésnek (és a kapcsolódó gazdaságpolitikának) komoly bajai vannak, akkor a kamatemelés kevés. Akkor durva kamatemelés kell, vagy egy gazdag haver, aki addig segít, ameddig az uzsorások odább mennek. Magyarországnak két ilyen haverja van: az EU és az IMF. Utóbbit “elűztük”, előbbinek pedig fröcsögő anyázással üzengetünk és minden lényeges politikai célját blokkoljuk, de legalábbis megnehezítjük.
A másik eszköz a megbízható csődgondnok szokott lenni. Az addig össze-vissza handabandázó ember leköszön, és jön Bajnai Gordon és Oszkó Péter, akik nem szupermenek, egyszerűen arra szól a mandátumuk, hogy elvégzik a fájdalmas, de életmentő beavatkozásokat. Nálunk ez most Nagy Márton, aki Matolcsyt megszégyenítő módon handabandázik össze-vissza.
Sajnos tehát egyre jobban alakul a tökéletes vihar, ahogy Panama nevezi a helyzetünket. Talán nem árt felsorolni a gondokat, amelyek okozzák:
- a covid miatti durva eladósodás után további nagy kölcsönök felvétele
- a globális ellátási láncok problémái miatt kétségessé vált növekedési perspektívák
- a kkv szektor végzetes meggyengülése
- a galoppozó energiaárak
- a világméretű infláció
- a magyar szociális ellátórendszer és egészségügy végzetesen legyengült állapota
- a magyar lakossági megtakarítások nagy része a (még adókedvezménnyel együtt is) infláció alatt kamatozó, ráadásul az euróhoz képest nagyon romló forintkötvényben
- a lakosság nagy része olyan szegény, hogy ha az infláció tartós marad, akkor komoly megélhetési gondjai lesznek
- a mesterségesen felpörgetett építőipar időlegesen sokkszerűen lelassulhat
- a rengeteg kiszórt hitel emelkedő kamata a lakosság nagy részének fájhat, mert hiába a babaváró és a CSOK, az emelkedő ingatlanárak miatt mindenütt jelentős piaci hitelt is felvettek sokan. Ha ennek a kamatait a magyar állam tartósan befagyasztja, a bankrendszer kerül veszélybe
- a rezsicsökkentés addig működött jól, amíg egyébként is viszonylag alacsony világpiaci árak voltak, a magyar költségvetést egyre nagyobb teherként nyomja, hogy a lakosság nem szokott hozzá a magasabb árakhoz
- a közszféra durván alacsonyan tartott bérei hamarosan krízishelyzetet fognak okozni
Ha végigmegyünk ezen a messze nem teljes listán, azt látjuk, hogy a “tökéletes vihar” okai nagyrészt belföldiek.
A világjelenségek tehát vannak, és mindenkinek fájnak. Minden zebrának fáj futni az oroszlán elől. De igazán a leglassabbnak fáj.
Panamajack kiegészítése:
Az utólsó nagy energiaválság és stagflációs időszak az 1970-es évekre tehető, amikor ugyanígy egy háború (a Yom Kippur-háború) és az azt követő olajembargó döntötte be a világgazdaságot. Az akkori magyar kormány ugyanúgy azt hírdette, hogy ez a Hanyatló Nyugat (TM) válsága, amely minket nem fog érinteni, köszönhetően bölcs vezetésünknek és a Nagy Testvéri Szovjetunió olajszállításainak.
Végül a stagflációnak akkor lett vége, amikor Nyugaton lezajlott egy átfogó technológiai és piaci átalakulás, ami egyrészt _sokkal_ energiatakarékosabbá tette a hagyományos iparágakat (beleértve a közlekedést), másrészt teljesen újfajta gazdasági szektorokat teremtett, mint például az informatika. A keleti blokkban ez nem történt meg, így a 80-as évekre rohamosan elkeztett szétnyílni az olló a két rivális világrend fejlettsége és gazdasági teljesítőképessége között. A végkifejletet jól ismerjük.
Most Magyarországon nagyjából ugyanazt a stratégiát követi a kormány, mint Kádárék a 70-es években (Putyin pedig visszahozta a brezsnyevcsinát, megnyerhetetlen háborústól). Nehéz elképzelni, hogy ezúttal másképp végződne a dolog, mint 1989-ben…
(P.S. Amennyiben értékeled a Diétás Magyar Múzsa munkásságát, az alábbi linken ezt anyagilag is megteheted. 👇)
