A minap Petiminiszter képes volt azt a hülyeséget nyilatkozni egy amerikai Qanon-tévécsatornának, hogy ha Trump marad az amerikai elnök, nem lenne háború Ukrajnában. Pedig könnyen belátható, hogy Trump nem a megoldás, hanem a probléma része (khm… akárcsak Petiminiszter és a főnöke), de ha nem is lenne így, akkor sem tudta volna Putyint lebeszélni Ukrajna megtámadásáról.
Ugyanis ez a háború – bár józan ésszel teljesen őrültségnek tűnik – valójában az érett putyinizmus (és ennek különböző nyugati és keleti változatai) logikus végkifejlete. Ennek megértéséhez először is fel kell tennünk a kérdést, hogy eddig (gyakorlatilag a II Világháború óta) miért nem volt ehhez hasonló méretű, nemzetközi háborús konfliktus Európában? Itt vissza kell mennünk a Putyin és követői (köztük Orbán) által élesen elutasított “szabályokon alapuló nemzetközi rendszer” (rule-based international order) fogalmához. Ez a hidegháború idején született meg, egyrészt mert még mindenki élénken emlékezett a világháborús pusztításra, másrészt meg az atomfegyverek gyakorlatilag megnyerhetetlenné tettek egy nagyhatalmak közötti fegyveres konfliktust.
Az új rendszer alapja az a szabály lett, hogy NEM kezdünk háborút. Ez teljes szakítást jelentett az egész emberi történelem addig elfogadott gyakorlatával, miszerint a hódítás és az erőpolitika teljesen legitim része az államok diplomáciai eszköztárának. Amit Putyin most művel, az a II Világháborúig “normális” nagyhatalmi külpolitikának számított. Az utána létrejött új világrendben viszont a háborút csak bizonyos specifikus körülmények esetén ismerték el “jogosnak”. Ezek az önvédelem, a békefenntartás, illetve népirtás megakadályozása.
Tény, hogy az első állam, amely ezt a szabályt felrúgta, az Amerikai Egyesült Államok lett. A hidegháború végével az USA az egyetlen megmaradt szuperhatalomként a “világ csendőrének” tekintette magát. Ezt a világ nagyjából el is fogadta, egészen a 2003-as iraki invázióig, ahol egyrészt kiderült, hogy az önvédelemre hivatkozás (iraki tömegpusztító fegyverek) hazugság volt, másrészt kiderült az is, hogy még az amerikai hadsereg sem mindenható. Ezzel párhuzamosan megerősödtek a rivális nagyhatalmak, Oroszország és különösen Kína, és egyre inkább elkezdték megkérdőjelezni az USA és a Nyugat hegemóniáját.
Putyin ehhez találta meg az ideológiát az “orosz világ” és a “nemzeti szuverenitás” jelszavaiban, valamint minden eszközzel segítette a Trump-féle nyugati szélsőjobboldali populisták előretörését, akik szintén a liberális világrend megdöntésén fáradoztak. Illetve nem egészen. A széljobber populisták módszere inkább az, amit a játékelméletben “potyautas-magatartásnak” hívnak. Nevezetesen azt akarják elérni, hogy a szabályok mindenkire vonatkozzanak, csak őrájuk nem. Élvezni akarják a demokratikus intézményrendszer védelmét, miközben egyre jobban ellenőrzésük alá vonják és/vagy leépítik azt. Putyin is ugyanezt művelte nagyjából 2007 óta a világpolitikában.
Csakhogy a potyautas-stratégiának nyilvánvaló korlátai vannak. Mégpedig az, hogy ha a potyautas sikeres, egyre többen fogják őt másolni, míg végül az egész szabályrendszer kiüresedik, majd összeomlik. Szabályok nélkül viszont az egyetlen rendezőelv az erősebb joga. És azt, hogy ki az erősebb, egyféleképpen lehet csak eldönteni: erőszakkal. Innentől pedig csak idő kérdése, mikor dördül el az első lövés. Putyin úgy gondolta, elég erős hozzá, hogy elsőként lépje át a nyílt háborús agresszió vörös vonalát. Nagyon úgy tűnik, hogy elszámította magát, nem kis részben azért, mert a Nyugat – amerikai vezetéssel – meglepő gyorsasággal és hatékonysággal zárt össze ellene és Ukrajna mellett. Amennyiben Trump lenne az USA elnöke, ez valószínűleg nem történt volna meg, és Ukrajnát sorsára hagyták volna.
Összegzésül: Trump nem a béke, hanem az orosz győzelem záloga.
