Én a magam részéről a vérlázítózást tartom vérlázítónak, mert biztos forrásból tudom, hogy Kocsis Máté ott és ugyanazt a büntetőjogot tanulta, amelyet számtalan praktizáló ügyvéd, ügyész, bíró (felettem járt eggyel az egyetemen).
Az, hogy a Miskolcon született ítélet hibás-e, egy módon lehet megítélni: fogjuk a teljes nyomozási és bírósági iratanyagot, és végigolvassuk. Ezt már eddig is többen megtették. Megtette az ügyész, és kigyűjtötte belőle azokat a tényeket és bizonyítékokat, amelyek szerinte az életfogytiglani szabadságvesztéssel is sújtható, minősített emberölést alátámasztják. Megtette ezt a védelem, és kigyűjtötte belőle, hogy melyek azok a tények, állítások, amelyek benne vannak a vádiratban, de nem kapcsolódik hozzájuk bizonyíték. És megtette a bíró, aki megmondta, hogy a vádirat egyes állításaival kapcsolatban a vádnak vagy a védelemnek van igaza. És most ez az egész, másik ügyésszel és másik bíróval még meg fog ismétlődni.
A “vérlázítóságot” alighanem arra értik, hogy bizonyos elemei a vádnak “nem lehetettek másképp” mégsem úgy kerültek be az ítéletbe. Mégis miért vetkőztették volna le azt a szerencsétlen nőt, és dobták volna a kútba, ha előzőleg nem sajátkezűleg ölték meg? Nem megyek nagyon bele a lehetséges más forgatókönyvekbe, mert van fontosabb dolog.
A bíró feladatát úgy képzeljük el, hogy van egy megáradt egy hegyi folyó, amelyiknek az egyik partján az ügyész és a vádirat, a másik partján a bíró és az ítélet van. A folyóból kiállnak kövek. Az ügyész feladata az, legalábbis a tankönyv szerint, hogy úgy vigye át a vádiratot a másik partra, hogy nem lesz vizes a lába. Az ügyvéd pedig igyekszik rámutatni arra, hogy egyik-másik kő (a bizonyítékok) ingatagok, és nem bírják el az ügyész és a vádirat súlyát, vissza kell fordulni és nem lehet eljutni a másik partra az ítéletig.
A magyar bírósági rendszerben hagyományosan óriási a nyomás a bírón, hogy ne vegye észre, hogy az átkelés közben az ügyész lába vizes lett. Nem is olyan nagyon régen még a kisebb ügyekben (az ügyek 70%-ban) nem volt jelen a járásbíróságon az ügyész. A bíró maga felolvasta a vádat, majd dolgozott vele. De amióta ez szerencsére megszűnt (és ma már a bírók jó része a “normális” három szereplős rendszerben kezdett dolgozni) azóta is nagy a nyomás. A felmentő ítélethez a magyar büntető igazságszolgáltatásban “bátorság” kell. Régebben kiszivárgott pár statisztika, hogy a felmentő vagy részben felmentő (mint ez a borsodnádasdi ítélet) ítéleteket sokkal nagyobb valószínűséggel meszeli el a másodfok, mint a “csont nélküli” elítéléseket.
Az “elmeszelt”, hatályon kívül helyezett, vagy nagyon durván megváltoztatott ítélet pedig szégyenfolt a bíró statisztikájában, meg a pletyka is szájára veszi. Aztán van olyan bíró, aki erre tud az ismert L-betűs tabletta bevételével reagálni, meg van olyan, aki igyekszik a jövőben az ilyen elmeszeléseket elkerülni.
Utóbbi esetben jön az, hogy a “nem lehetett másképp” valamilyen indokolást kap. “Kizárható, hogy más követte volna el a cselekményt” vagy épp “Az, hogy a cselekmény egy forgalmas és közterületen jól látható helyen történt, és egyetlen tanú sem látta, nem jelenti azt, hogy a sértett elmondása ne lehetne helytálló” és társai. (mindkettő konkrét ítéleti indokolás a praxisomból). Meg jönnek az olyan, eljárási szabálytalanságokat elnéző mondatok, hogy “a három tanúból kettőnek az elmondása valóban szó szerint megegyezik, de a harmadik vallomása is lényegében ugyanaz, ezért a bíróság ebből az aggálytalan tanúvallomásból meg tudta állapítani a tényállást” és társaik.
A bírón kívülről is nagy a nyomás, hogy ilyeneket leírjon, és a belső meggyőződés is tehet vele ilyet. Ha tényleg jól látható, hogy ezt a cselekményt bizony a vádlott követte el, és más nem lehetett, de olyan szegényes a bizonyítás, hogy nem lehet elítélni a vádlottat, akkor a bíró komoly erkölcsi dilemma elé kerül. Hadakozik benne az, hogy az ő feladata részben az, hogy a társadalomra veszélyes elemeket kivonja a forgalomból és az, hogy az ő feladata az is, hogy ügyeljen rá, hogy a börtönben csak olyan ember üljön, akit minden kétség nélkül, az utolsó kis részletig bizonyítva lehet elítélni.
Az ügyészség nálunk szokott dicsekedni azzal, hogy 98% körüli váderedményesség van. Ezzel két gond van. Az egyik, hogy ez egy kozmetikázott statisztika, ugyanis sikeres vádként sorolódik be minden, amiben ott van, hogy “bűnös”. Tehát pl. ez a borsodnádasdi ügy is sikeres vádként lesz besorolva. A másik viszont komolyabb gond. Ugyanis (és ez most vélemény, nem tudok hozzá pontos statisztikát) szerintem a valós váderedményességnek olyan 80% környékén kellene lennie.
A büntetőügyek nagy része ugyanis nem bonyolult. Még egy annyira kevés erőforrással dolgozó rendőrség is, mint a magyar, ezeket jól fel tudja deríteni, a vádat sem nehéz keresztülvinni a megáradt folyón. A maradék 20% az, ahol kevés a bizonyíték, szabálytalanul csináltak valamit a nyomozásban, és magától értetődőnek kellene lennie a legalább részbeni felmentésnek.
Ehhez képest botrány van, amikor egy bíró pontosan azt teszi, ami a dolga. Én vérlázító dolognak tartom, egy olyan jogásztól, aki ugyanúgy a nagy Békés Imre előadásain ülve tanulta a büntetőjogot, mint én, hogy vérlázítózik az ítélet kapcsán. Sem ott, sem a szintén mindkettőnket alkotmányjogra tanító Kilényi Gézánál, római jogra tanító Zlinszky Jánosnál nem tanultunk olyat, hogy egy jogot végzett ember, akármilyen politikusnak is választják meg, hangulatot kelthet a bizonyítékok és a saját bírói meggyőződése alapján ítéletet hozó bíró ellen.
Ez veszélyes dolog, mert két dologhoz vezethet. Az egyik, hogy a bírók majd engednek a nyomásnak, és elszaporodnak (még jobban) azok az ítéletek, ahol a bíró engedi az ügyészt nemhogy vizes lábbal, de csónakkal átkelni a folyón. A másik, hogy a jogban járatlan állampolgárok meg majd úgy veszik, hogy ha a nyakkendős pesti politikusnak szabad, akkor én miért ne mehetnék be és kérdezhetném fel a bírót, hogy helló bírókám, vérlázító amit csinálsz. Esetleg durr egy csicskalángos, hogy tanulja meg. Aztán majd nagyon fog csodálkozni, hogy miért ül hivatalos személy elleni erőszak miatt. De történhet (történik) az is, hogy emberek csoportjai fogják magukat és a “nem elég határozott” bíróságot átugorva maguk mennek el elégtételt venni szerintük bűnös embereken. Ezek mind olyan dolgok, amelyek itt-ott már ma is megtörténnek, és minden ilyen vérlázítózás adja alájuk a lovat.
Ha tényleg tenni akarnak azért, hogy senkit se verjenek agyon és dobják a kútba, inkább foglalkozzanak azzal, hogy miért nem akad fenn senki azon, hogy valaki herbálos cigire iszik, hogy miért nem akad fenn senki azon, hogy egy háznál egy félig agyonvert nő segítség nélkül fekszik. Nagyon ritkán vernek agyon valakit előzmény nélkül. Ha vérlázító dolgokat keresünk, akkor például ilyen dolog, hogy az agyonverés előtti kb. öt fázisból álló és hónapokon át tartó folyamatot senki sem állította meg. Egyébként, ha ezekből az eljárásokból lennének adatok, még lehet, hogy lenne közöttük az elítéléshez vezető bizonyíték is, és nem kéne a bírót kutyázni, mert bizonyítékok (szerinte) hiányában volt mersze nem elítélni.
