Kell-e optimistának lennünk?

Ha az optimizmusnak az oka kizárólag valamilyen természettudományos tényből levezetett kedvező jövőkép lehet, akkor a válasz nem tudom. A klímaváltozás akkora és olyan összetett természettudományos jelenség, hogy nem tudom megmondani, hogy ez okozza a vesztünket vagy sem. Sok kommentelőnk, több-kevesebb tényre hivatkozva azt mondja, hogy igen. Én, az átlagot meghaladó természettudományos műveltségem és érdeklődésem dacára nem tudom, hogy igen vagy nem. Ha az emberiség önpusztító életmódot fog folytatni, akkor valószínűbben igen, mint ha felhagy vele.

Ha az optimizmust valamiféle deus ex machinának kellene indokolni, akkor a válasz nem. Lehet persze abban reménykedni, hogy a klímaváltozás során a körülmények szerencsés összejátszása folytán egyszercsak kizöldül a Szahara. Még az is lehet hogy lesz ilyen, nade emiatt optimistának lenni? Csalfa vak remény.

A klímaváltozással és az emberiség túlélésével kapcsolatos optimizmusom egyszerűen választás eredménye. Nincs ugyanis miben hinnem ezen kívül. Emberként, az emberi civilizáció fejlődőképességén és alkalmazkodóképességén kívül nincs másik dolog, amiben hihetnék. Persze, választhatnám azt is, hogy depresszióba süllyedek (más okokból rendszeresen megteszem) de attól mi lenne jobb?

Ha valaki tényleg küzdeni akar a klímaváltozás ellen, akkor hinnie kell abban, hogy a dolog leküzdhető. Ez a klímaváltozás ellen most “hisztizők” (már nagyon félve használom ezt a szót, de egyelőre nem találtam jobbat) egyik fő tévedése. Ha a világnak vége van így is, meg úgy is, akkor én véres marhasteaket akarok enni a végéig, hiszen ha már úgyis minden mindegy, akkor béarni mártást is kérek rá, és betörök az “ósönbe” olcsó francia borért.

Ahhoz, hogy a klímaváltozás ellen küzdeni lehessen, jövőkép kell, mégpedig pozitív jövőkép. Tetszik vagy nem, az ember így működik. Azt akarja, hogy neki jobb legyen. Van, ahol individualistább (pl. nálunk) és van ahol kevésbé (pl. a nagy népességű ázsiai országokban). Anélkül tehát nincs ilyen küzdelem, hogy kitaláljuk, hogy mi lesz a győzelem (pl. a szén-dioxid kibocsátás csökkenése szerintem jó) és hogy elmondjuk, hogy ez a fejlődés is az ember javát és jólétét fogja szolgálni.

Én értem és magam is úgy gondolom, hogy a helyzet komoly és gyors cselekvést igényel. Csak azt állítom, hogy ennek ismételgetésével nem lehet eredményt elérni.

Guba Ágoston azt mondja, hogy én tévesen hozom az antirasszista vagy a nőjogi mozgalom példáját, mert ezek, és végső soron a jog és a gazdaság is végső soron elméleti konstrukció. Nem tudom, én nem vagyok filozófus.

De az én mondanivalóm szempontjából mindegy is, hogy a nőjogi mozgalom vagy a klímaváltozás elméleti vagy reálkonstrukció. A klímaváltozás, ahogy Guba Ágoston is írja, részben elméleti, részben pedig reálkonstrukció. Magyarra fordítva, van egy része, amely az emberek elméjében létező dolgok miatt van, más része meg objektív valóság, mint például a levegő CO2 tartalma.

Ami a közös a nőjogi és antirasszista mozgalmakban és a klímaváltozás elleni küzdelemben, hogy (részben) mindegyik elméleti és társadalmi probléma is. Ha viszont társadalmi probléma, akkor megoldásából nem lehet kihagyni a társadalomtudományokat. Illetve meg lehet próbálni, csak akkor annak helybenjárás lesz az eredménye.

A társadalomtudományokból (pl. politológia, szociológia, jogtudomány) viszont leszűrhetők bizonyos törvényszerűségek. Ilyen az is, hogy ha az aktivisták első generációja felhívja a figyelmet valamilyen probléma létezésére, onnan idő telik el, amíg a társadalom ezt a problémát megoldja. Ezt az időtartamot negligálni nem lehet. Még nagyobb hiba haragudni rá, a tengert megkorbácsoltató Xerxész hibája. Bármelyik szociológus elmondja, hogy a társadalomnak vannak olyan rétegei (pl. Guba Ágoston, én és az ezt a cikket olvasók is egy ilyenhez tartozunk) amelyik érdeklődik a világ folyása és problémái iránt, a maga módján megoldást keres rájuk, és szívesen változtat az életmódján is annak érdekében, hogy a dolgok másképp menjenek. Más rétegei viszont azzal vannak elfoglalva, hogy pénzmosási céllal leszerződtetett állástalan hetedvonalbeli balkáni focisták egy “NB I.” nevű rendezvénysorozatban hány gólt rúgnak. Szomorú, de ez van. Viszont ezzel kell főzni.

Akkor most mind meghalunk?

Lehet.

Ha viszont tennénk a klímaváltozás ellen, akkor figyelembe kell venni azt is, hogy milyen módon célszerű azt tenni. És el kell fogadni, hogy a társadalom nem egy kutya, amelyet egy hét alatt jutalomfalattal vagy bikacsökkel rá lehet szoktatni arra, hogy ne hugyozza oldalba a tuját. A társadalom megérik dolgokra, és ez időbe telik.

Ezt az időt rövidíthetjük, kétféleképpen. Egyrészt személyes példamutatással, a saját környezetünkben. Másrészt pedig be kell vonni azokat a szakembereket a szociológusoktól a jogalkotókon és a médiaszakembereken át az influenszerekig, akik a “klímaváltozás” nevű elméleti konstrukciót el tudják helyezni az emberek fejében és mellé tudják plántálni a megoldás iránti igényt. Ennek a fészbukos nyomasztás szerintem továbbra is alkalmatlan eszköze, amely elsősorban a megosztó feszültségének kiélését célozza.

Ebben a tudományos haladás az ember partnere. Egyrészt azért mert a klímaváltozás, ahogy Guba Ágoston is írja, csak részben elméleti konstrukció, más részben viszont nagyonis létező természeti tény. Tehát sokkal könnyebb küzdeni ellene, ha az ember beröffent néhány gazdaságosan működő fúziós reaktort, feltalálja az autónak 600 km hatótávolságot adó, 10 perc alatt feltölthető akkumulátort és hasonlók.

Másrészt azért partner a tudományos haladás, mert Szilárd, a tarka kandúr kényelemszeretete nem fog elmúlni belőlünk akkor sem, ha ezen mindenki szirénázik. Persze, lehet, hogy ez lesz az emberiség veszte. Annál kisebb ennek a valószínűsége, minél több olyan dolgot talál ki a tudomány amellyel egyszerre lehetünk kevésbé szennyezők és tarthatjuk fenn kényelmes életünk.

Lehet, hogy túl kényelmesek vagyunk, a társadalmi változás és a tudomány fejlődése meg túl lassú. Ez esetben mind meghalunk. Ez reális kockázat, azonban továbbra sem indok arra, hogy az ember ne legyen optimista. Ebben a kérdésben nem optimistának lenni ugyanis szerintem nihilizmus. Ami lehet, hogy kiváló értelmiségi póz, azonban felelőtlen magatartás. Sokkal felelőtlenebb, mint mindig új nejlonszatyort venni a Lidliben.