Jaj, hát miért, miért. Magyarországnak nagy szerencséje, hogy nincsen német Gyarmatügyi Minisztérium, mert ha lenne, a magyar kapcsolatok oda tartoznának, nem a külügyhöz.
A DUIHK, a Wirtschaftsklub, a Konrad Adenauer Stiftung voltak és maradtak a színhelyei a magyar-német informális kapcsolatoknak. Csak ugye ebből a KAS a CDU pártalapítványa, a CDU meg 16 év kormányzás után ellenzékbe került, legalábbis szövetségi szinten. Megszűnt tehát az a kényelmes helyzet, hogy a Fidesz bejáratott kapcsolatai egyben kormánykapcsolatnak is tekinthetők és nem kell foglalkozni a formális politikai kapcsolattartással.
Ráadásul Orbán disznóságainak német politikai következményeitől már jó ideje csak az védte az országot, hogy Merkel nem akarta kormányzása utolsó 2-3 évét ezzel elrontani.
Ettől persze a német gazdasági pozíciók miatt alapvető érdek a magyarországi politikai stabilitás. Annyi változott, hogy ezért nem mindent, csak majdnem mindent tűrnek el.
További változás a németek megváltozott viszonya Oroszországhoz. A németeknek sok fontos érdeke fűződött és fűződik ahhoz, hogy Oroszország valamennyire prosperáljon, mert szinte bármilyen bonyolultabb dologhoz, amit ott gyártanak, német iparcikkeket kell vásárolni. Cserébe a német ipar nagyon sok fontos nyersanyagot tud onnan megvásárolni. Volumenében nem ez a legjelentősebb kereskedelmi irány a németeknél, ám nagyon fontos pozíció, amely egyben olcsó energiához is juttatta őket.
Ezt még a háborúnak se kellett volna feltétlenül megváltoztatnia, ha a háború úgy zajlik, ahogy mindenki várta. Azonban nem úgy zajlott. Ehhez hadd mutassak rá két olyan tényezőre, amelyről ma már kevesebbet beszélünk. Az egyik Volodimir Zelenszkij személyes bátorsága. Zelenszkijt lehet és kell kritizálni, azonban volt egy olyan kritikus 2-3 hét, amikor ha felül egy jelzés nélküli amerikai helikopterre (melynek érkezését egyeztetik az orosz féllel, azzal a barátságos figyelmeztetéssel, hogy ha arra akár csak ránéz egy orosz célzókészülék, az amerikai keleti part összes orosz kémje már aznap este a börtönben alszik) és elhagyja a “süllyedő hajót” akkor teljesen más lett volna a háború kimenetele. Nem tette meg. Hogy miért nem, az majdnem mindegy, de én úgy gondolom, hogy ennek egyik fontos oka azért a váratlan személyes tökösség volt.
A másik, hogy hogy az orosz offenzíva jóval azelőtt megfeneklett, hogy bárki érdemi mennyiségű fegyvert vitt oda. Kijev és Harkiv alól úgy takarodtak el az oroszok, hogy az ukránoknak volt talán tucatnyi Bayraktar drónja és legfeljebb néhány száz darab fejlett páncéltörő- és légvédelmi rakétája. Mire megkezdődött a HIMARS-show és a levegőbe repülő lőszerraktárak szezonja, a frontok lényegében hetek-hónapok óta álltak, az orosz sikerek egy-egy falu vagy járási székhely elfoglalásában manifesztálódtak.
Putyin se ez előtt, se pedig a frontok megmerevedésekor nem tudott olyan békét ajánlani, amelyet mindenki aláírt volna. Eddigre világossá vált például az is, hogy Joe Biden valóban egy törékeny egészségű öregember, aki ha fáradt, már belezavarodik néha a hosszabb beszédeibe (just like Trump…) azonban a politikai akaratát átviszi. Biden több mint ötven éve a progresszív amerikai külpolitika ismert híve, ha republikánus lenne, akkor a “héja” jelzőt is megkapná. Beszédes volt a külügyminiszter-választás is. Obama volt vetélytársakat (Clinton, Kerry) nevezett ki külügyminiszternek, míg Antony Blinken személyében inkább egy Condoleezza Rice-hoz és Madeleine Albright-hoz hasonló profi került az amerikai külügy élére.
Ez azt jelenti német szempontból, hogy arra kell számítaniuk, hogy Biden és kabinetje az amerikai érdekek szolgálatába kívánja állítani azt a körülményt, hogy Putyin a saját maga kezdeményezte háborúban kilátástalan helyzetbe került.
Az amerikai érdek pedig az, hogy Putyin határában egy megbízható és nagyon erős szövetséges (Lengyelország) legyen, amely a biztonság garantálása mellett egyúttal megakadályozza a német érdekszféra további terjedését és erősödését, amely Merkel 16 éves kormányzásának egyik legfontosabb eredménye volt. További fontos amerikai érdek a kínai befolyás terjedésének megállítása. Végül de nem utolsó sorban az EU azon komparatív előnyének a felszámolása, hogy bármennyire lassan és külsőre röhejesen reagálhat bármire, mivel semmilyen katonai fenyegetés nem éri, így erre költenie se kell.
Ezekben a kérdésekben Németország nagyon kényes helyzetben van, hiszen a csigalassúsággal belső kompromisszumokat építő EU tökéletesen megfelelt annak a német politikának, amelyet Merkel felépített. Nem nagyon felel meg a francia, az angol és az unió északi fele érdekeinek. A déliek meg opportunista módon meglátják ebben a lehetőséget arra, hogy kedvezőbb gazdasági szabályozókat tapossanak ki maguknak.
Az európai politika tehát Putyin agressziója és az ezzel kvázi egyszerre hatalomra kerülő progresszív és expanzív amerikai külpolitikai irány miatt jelentősen átalakul, nincs idő a “merkelezésre” hogy majd három és fél hónap múlva ül össze a bizottság, addig meg mindenkit igyekeznek négyszemközt meggyőzni. Az alap módszerek maradtak, de a tempó felgyorsult, a németeknek pedig bizonyos, eddig tabunak számító dolgokban muszáj engednie. Ráadásul a lengyel önbizalom exponenciálisan nő, és sikeresen tudnak maguk mögé állítani másokat.
Ebben a helyzetben a német külpolitikának kb. annyira hiányzik Orbán megőrülése, mint üveges tótnak a hanyattesés. Szóltak neki egyszer, kétszer, százszor, hogy ők tök jól elvannak a korrupt kelet-EU országokkal, nem szólnak bele abba, hogy itt éppen mi van. De mindennek van határa. Legfőképpen annak, hogy egy nyíltan Putyin és Xi által fizetett szarkavaró szabotáljon dolgokat akkor, amikor a németeknek alapjaiban kell átalakítani a Merkel által felépített külpolitikájukat.
Orbán azt jól érezte, hogy a különböző EU-s döntési folyamatok környékén neki van zsarolási potenciálja. Ezt mindenki érzi, és mindenki vidáman használja is, az ilyen “egyhangúan elítéljük Putyint” meg az “egyhangúan küldünk a németek pénzéből az ukránoknak” deklarációk bográcsban megrotyogtatása környékén nagyon sok ország szokta nyársra tűzni, a parázshoz odadugni és megsütni a maga pecsenyéjét.
Azzal nem tudnak mit kezdeni, hogy Orbán nem a pecsenyét akarta megsütni, hanem odament, kiabált egy kicsit és belehugyozott a bográcsba. Egyszerre csinált alkotmányos szintű politikát a homofóbiából (szimbolikus irány), egyszerre lopott annyit a támogatásokból mint a legmerészebb bolgárok és románok (gazdasági irány) és egyszerre akart formálisan is diktatúrát építeni a bírósági rendszer szétverésével és más intézkedésekkel (jogállamisági irány)
Mindezt úgy, hogy közben nagyon kényesen egyensúlyba hozott EU-s politikai cselekvéseket szabotál. Eljött a pillanat, amikor muszáj volt belerúgni. Mindenki örült volna, ha nem kell, még most is számtalan menekülőút van neki felajánlva. Az igaz, hogy az EU-s szupermérföldkövek elérése a NER mai formájának a végét jelentené, de a hangsúly a mai formán van. Figyeljük meg, hogy a választási rendszerrel kapcsolatban nincsenek EU előírások. Az EU nem azt akarja, hogy Orbán dögöljön meg, még ha mondjuk egy Daniel Freund-nyilatkozatból erre is következtethetnénk.
Az EU tökéletesen meg lenne elégedve azzal, ha néhány hülyeséget elengednénk, és nem szabotálnánk az EU-döntéshozatalt. Nehéz kommunikációs művelet lenne? Nagyon. 1-2 cikluson belül összeállna valamilyen épképzláb kormányváltó erő? Elég valószínűen. Orbán hiúsága miatt nem történhet ez meg? Igen.
Innentől kezdve viszont persze hogy megromlik a magyar-német viszony, hiszen a németek a legnagyobb jóindulat mellett se tudnak más mondani, hogy de Viktor értsd már meg, ez olyan, mint a kivégzés az amerikai filmekben, a nagyfesz rákapcsolása előtti másodpercben is meg tud csörrenni a telefon, és akkor a pasast kiszíjazzák a villanyszékből. Az országod az államcsőd határán támolyog, kétszer annyi az infláció nálatok mint bárhol máshol, uzsorahitelekből meg égbe emelt adókból kerülitek el az államcsődöt, kapjál észbe, hadd segítsünk beállni a sorba és akkor te is ki leszel szíjazva a villanyszékből, amibe te szíjaztad be saját magad.
Ha erre a válasz az, hogy továbbra is fullba nyomja a kretént, a német-magyar viszony nem tud mást csinálni, mint hogy megromlik. Annyi, hogy a németek – pont a fidesz nagy részével meglevő munkakapcsolat miatt – nem fogják Orbán nyakára tenni a kést. Viszont nincs mozgásterük arra, hogy közbelépjenek, ha valaki más megteszi. Orbán szerencséje – mint mindig – az, hogy vannak nála fontosabb dolgok. Viszont a gazdasági helyzet, és az EU-s sakk-matt miatt nem is kell a nyakára tenni a kést, mert az már ott van. Csak az EU-ban szokásos módon, kéz nem tartozik hozzá. Odatartódott a kés, egy késodatartozódászati eljárásban. Az ezt felfogó, és a késtőlmegszabadulászati eljárásokban járatos embereket a Fidesz első két vonalából száműzték, a harmadik-negyedik vonalból nézik az eseményeket, csendben egyetértve azzal, amit most írtam…
