Naná, hogy az ügyvédek miatt. Tessék megnézni bármilyen hivatalos álláspontot, az mindig az lesz, hogy a magyar igazságszolgáltatás második legtökéletesebb résztvevője, a bíróság, és a Kozmikus Tökéletesség Birtokosa, az ügyészség is jól végzi a munkáját, csak hát a kekeckedő ügyvédek, ugye. Olyanok ők, mint egy szúnyogcsípés a belső combon. Illetlenül vakarózunk miattuk, dehát ez van, muszáj őket elviselni.
Pedig az ügyvéd meg a vádlott tud messze a legkevesebbet tenni azért, hogy az eljárás sokáig tartson. (Ál)Naivan feltételezve, hogy Novák Katalin nem nettó politikai érdekből adott kegyelmet a Budaházy-ügy több vádlottjának is, leírom, hogy pontosan mit szorgalmazzon a vele nagyon egyenrangú miniszterelnöknél, ha az ilyen tizenéves elhúzódásokat kerülni akarja.
Mindössze két dologra van szükség:
1) Adjanak elég pénzt a rendőrség működésére, és korszerűsítsék azt
2) Reformálják meg a bírák teljesítményértékelési rendszerét úgy, hogy ne kizárólag a felsőbírák értékelése határozza meg egy alsóbb bíró karrierjét (ld. még bírói függetlenség)
A rendőrségünket nagyjából a rendszerváltáskor kellett volna gyökerestül megreformálni, de nyilván nem lehetett rögtön egy elnyomó, mindenkit megfigyelő államhatalmi rendőrséget átalakítani egy demokratikus ország rendfenntartó és bűnüldöző szervévé. A személyi állomány jelentős része egyébként partner lett volna végig, azonban a Kádár- (és azóta az Orbán-) rendszerre oly jellemző kontraszelekció olyan felsővezetői állományt kreált, amely saját pozícióit féltve minden reformkísérletet elszabotált.
Így állunk 2022-ben egy olyan rendőrséggel, amely egyszerre küzd komoly szervezeti gondokkal és pénztelenséggel. Merev struktúra van (kapitányság, azon belül osztályok) és ez mintha valami Mandelbrot-fraktál lenne, ugyanúgy néz ki az Eldugottfalvi Rendőrkapitányságon és az ORFK-n. Pedig tudjuk, hogy aljától a tetejéig ez csak kevés helyen lehet optimális, a legtöbb helyen másra lenne szükség. Eltekintve a magyar rendőrség szervezeti ábrájának elemezgetésétől, csak két példa: Budapesten minden kerületben működik gazdaságvédelmi osztály (de legalább egy-két, ezzel foglalkozó vizsgáló) és mindegyiknek van pár száz ügyből álló ügyhátraléka. Budapesten régen össze kellett volna ezeket vonni, és ilyen szempontból a várost 2-4 körzetre osztani, a vizsgálók mellé sok pénzért támogató erőket felvenni, hogy pl. ne a nyomozónak kelljen szöszölni egy cégháló összeállításával, hanem legyen 2-3 ember, aki csak ezzel foglalkozik. A másik példa, hogy a “magyar FBI” központi nyomozó szervünk, az NNI jelenleg a rendvédelmi csúcsszerv, a Készenléti Rendőrség alárendeltségében működik, ami szervezetileg kb. annyira ideális, mintha Amerikában a flotta rendelné meg a sivatagban harcoló ejtőernyősök kulacsait.
Természetesen pénz sincsen, a rendőrökhöz időnként hozzávágnak egyszeri juttatásokat (“fegyverpénz”) de ettől az olyan ügyekben, ahol 1-2 évet eltart a nyomozás, rendszeres, hogy a harmadik-negyedik nyomozóval kell tárgyalni. Gondolhatjuk, milyen ügyismeret áll a harmadik nyomozó mögött. Semmilyen. Adjuk hozzá ehhez, hogy az ügyész bárhogy utasíthatja őket, az ügyvéddel tárgyalni viszont halálos vétek, és a végeredmény az lesz, hogy van egy félig-meddig lenyomozott ügy, ahol ha engedték volna az ügyvédet kérdezni, akkor kiderültek volna bizonyos gyengeségei az ügynek, de a Tévedhetetlen Ügyész vádra érettnek gondolta, hát vádat emelt.
Megyünk a bíróságra.
Polgári ügyekben a bíró megteheti, hogy addig csesztesse a peres feleket, amíg az elé hozott ügy tárgyalható formátumú lesz. Ennek az eredménye az, hogy van olyan bíró, amelyik előtt haladnak az ügyek, mert értelmesen el tudja mondani, hogy mit akar látni, hogy dönteni tudjon, meg vannak azok a bírók, akik a hatodik perfelvételi tárgyaláson is a “pontosítsa a keresetét” fázisban járnak.
Na büntetőben ez nincsen, van ellenben “tényállás-megállapítási kötelezettség”. Ehhez egy kis kitekintés és szakmázás: A büntetőeljárási rendszereket lehet úgy csoportosítani, hogy akkuzatórius és inkvizitórius rendszer. Az akkuzatórius (tisztán vádelvű) rendszerben a bíróságnak nem feladata az elé hozott ügyben az igazság kiderítése. Az előtte levő vád és az odahozott bizonyíték ügyében dönt, van hogy nem is egyedül, hanem esküdtszék segítségével. A bizonyítást nem a bíró folytatja le, hanem a bíró előtt bizonyítanak a felek. Az inkvizitórius (nyomozóelvű) rendszerben a bizonyítást a bíró folytatja le, a felek pedig az ehhez szükséges anyagot (tanúk, iratok, bűnjelek stb.) szolgáltatják. Itt a bíró feladata az, hogy feltárja a teljes tényállást és ez alapján születik az ítélet.
A világon nagyon ritka a tiszta inkvizitórius vagy akkuzatórius eljárás, szinte mindenütt a két rendszer elemei keverednek különböző arányban. Pl. a magyar bíró is a vádhoz kötve ítélkezik, akkor is, ha viszket a tenyere és azon gondolkozik, hogy az ügyész miért nem vádolta meg még két tök nyilvánvaló (az iratokból látszó) dologgal a vádlottat.
Ha végiggondoljuk a két rendszer gyengeségeit, hamar eljutunk a nyilvánvalóhoz: az akkuzatórius rendszerben, ha valami nincs a vádban, arról nem lesz ítélet, ez vezet az amerikai filmekből ismert vádalkukhoz, ahol inkább vállal a vádlott éveket a sitten, minthogy belemenjen a bizonytalanságba, hogy esetleg kap ötször annyit, netán halálra ítélik.
Az inkvizitórius rendszer hibája az tud lenni, hogy az igazság kiderítésének sosincs vége, a bíró bizonyítási kötelezettsége az is tudja jelenteni, hogy a századik felesleges iratot és tanút is előrángatja, nehogy róla bárki azt mondja, hogy nem tett meg mindent az igazság kiderítése érdekében.
Az inkvizitórius alapú rendszerek működőképességének a kulcsa tehát az, hogy a bírónak világos szabályokat kell arra adni, hogy miként és meddig köteles elmenni a tényállás felderítése körében. Más szavakkal: ha a vád tárgyalhatatlan, akkor a bírónak meg kell engedni, hogy ezt kimondhassa. A magyar büntetőeljárás erre ad elvi lehetőséget, azonban a gyakorlatban az a helyzet, hogy ha az ügyész egyszer vádat emelt, akkor a bíró vállán van a tehet, hogy akármilyen minőségű is ez a vád, ő fabrikáljon belőle ítéletre alkalmas tényállást.
Nade miért nem tökösek a bírók és dobják vissza a tárgyalhatatlan vádakat? Azért mert nem szabad nekik. Persze most minden bírósági főkorifeus olyan fejet vág és hangot hallat, mint egy operettprimadonna, akire a komornyik rányit zuhanyzás közben (véletlenül, de azért fényképezővel a kezében), hogy de kérem én miket mondok. Pedig ez van.
A magyar bíró munkáját bonyolult pontrendszer alapján értékelik, de az alapja az, hogy a döntései másodfokon megállnak vagy sem. Könnyű belátni, hogy megérkezünk a másodfok uralmához. A másodfok, amelyet nyugodtan nevezhetünk a kádári időkből itt maradt hivatalnok-bíró gondolkodás megtestesülésének, kínosan kerülni akarja, hogy a bíróság futószalagon kimondja azt, hogy egy másik hivatal, vagyis _kollégák_ rosszul dolgoznak.
Egy fiatal bíró, aki valamiért úgy gondolja, hogy ő független bíróként elsősorban a magyar társadalomnak tartozik felelősséggel, nem pedig a helyi ügyészség egyik közismerten balfácán tagjának, aki ezt a kapcarongy-minőségű vádat ide bírta hozni, visszacsapja, hogy törvényes vád hiányában meg fogja szüntetni az eljárást, ha nem lesz normális vád…nos ezzel a fiatal bíróval először elbeszélgetnek. Eleve fura, hogy jutott át a magyar bíróképzés szűrőjén, ahol az ilyen önállóskodó alakokat ki szokták szűrni. De azért szólnak neki. Ha nem ért a szép szóból, akkor jönnek a másodfokú döntések, szép sorban helyezik hatályon kívül az önállóskodó döntéseit, az értékelése pocsék lesz, és maradhat örökké helyi bíró. Hát kell ez neked Bélám, olyan szép jövő előtt állsz pedig.
Bélám általában ért a szóból, ez két dolgot eredményez: az egyik, hogy elkezd vég nélkül bizonyítani, mert túlbizonyított ügyből még sose volt gond. Ha tíz évig tart, hát tíz évig tart. A másik, hogy a vád lyukait elkezdi betömni, ún. mérlegeléssel, nehogy kiderüljön, hogy a _kollégák_ már megint valami kapcarongyot hoztak ide. Privátim persze puffog, az elnök egy idő után az adott ügyész által jegyzett vádakat másra szignálja, probléma megoldva.
A dolog általában csak borzalmas szakmai színvonalú ítéletekben nyilvánul meg. Még akkor is, ha az ítélet végkövetkeztetésében helyes, a vádlottak nagyjából 70%-a szó szerint úgy bűnös, ahogy a vádiratban van. A gond az, hogy a váderedményesség ehhez képest 99%, de az ún “tisztított váderedményesség” amikor tényleg szó szerint úgy ítélik el, mint a vádban is 80% feletti. Mellékhatás: szigorú Btk. ide vagy oda, a kiszabott büntetések alacsonyabbak lesznek. Ügyvéd közmondás: a bizonyítatlanság enyhítő körülmény, az ártatlanság nyomatékos enyhítő körülmény. Hátha tudomásul veszi a vádlott…
A rendszer problémái ott jelennek meg koncentráltan, ha a rendőri munka alacsony színvonala mellé még egy tényező társul. Ez lehet az ügy különlegessége (valami cifra szakkérdésben kell állást foglalni), terjedelme (megfogtak több tucat csempészt, hamisítót, garázdát) vagy politikai vonzata.
Az ilyen ügyekben a nyomozóhatóság honvédségi zsargonnal szólva kummant, vagyis igyekszik a kimondott vagy ki nem mondott politikai elvárásnak megfelelve úgy kanyarítani a nyomozást, hogy abból neki a lehető legkevesebb kellemetlensége származzék. Majd ha távolról és hunyorítva vádra érettnek néz ki az ügy, áttolja a bíróságra, szenvedjetek vele ti. Az ügy aztán a teljesen véletlenszerű szignálási rendben (nem röhög!) előbb-utóbb megtalálja azt a bírót, amelyik nem mondja a kapcarongyra, hogy kapcarongy, hanem elkezdi tárgyalni, a tényállás lyukait befoltozni. Hát istenem, telik az idő, van ilyen.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (“sraszburg”) erre már futószalagon ítél meg vádlottanként párezer eurónyi kártérítést, most pedig – nyilván minden ilyen ügyben, ugye érezzük – elnöki kegyelem is lesz. Ugye lesz, elnökasszony?
