Ebben mind van sok igazság. Viszont nem magyarázza meg azt az alapkérdést, hogyan maradhat alul az elvileg minden más rendszernél jobb liberális demokrácia nyilvánvalóan korrupt és elnyomó populistákkal szemben? Ráadásul az autoriter populizmus nem csak Magyarországon és Keleten, de még a nyugati országokban is egyre komolyabb sikereket ér el. Mi történt? Még tizenöt éve is úgy tűnt, hogy a demokrácia megingathatatlanul tör előre a világban, és csak idő kérdése, hogy az utolsó diktatúrák is eltűnjenek. Most meg egyre inkább a demokráciák kényszerülnek védekezésbe a külső és belső autokraták nyomása ellen.
Nos, ennek megértéséhez nem árt visszatérni az elméleti alapokhoz, mégpedig a legfontosabb társadalomtudomány, a közgazdaságtan alapvető meglátásaihoz. A „játékelmélet” lényege, hogy megpróbáljon bizonyos törvényszerűségeket levezetni a különböző emberek vagy embercsoportok egymáshoz való viszonyából és viselkedéséből. Mi készteti az embereket arra, hogy háborúzzanak? Mi veszi rá őket arra, hogy inkább együttműködjenek? Mikor van értelme a kompromisszumnak, és mikor a konfrontációnak? A játékelmélet ezekre a kérdésekre keres választ leegyszerűsített modelleken keresztül.
Az egyik legegyszerűbb játékelméleti modell az úgynevezett fogolydilemma, ami az együttműködés illetve a „különutasság” előnyeit és hátrányait vizsgálja. Az alaphelyzet a következő:
Van egy fogdában két gyanusított, akiket ugyanazzal a bűncselekménnyel vádolnak. A rendőrök egyenként hallgatják ki őket, és mindkettőnek a következő ajánlatot teszik: ha mindent bevall, és a társa is vallomást tesz, mindketten két év börtönt kapnak. Ha ő nem vall be semmit, de a társa igen, öt év börtönt kap, a társát meg elengedik. Ha egyikük sem vall be semmit, mindketten megússzák fél évvel.
Mit tegyen a fogoly? Nyilvánvalóan akkor jár a legjobban, ha sem ő, sem a társa nem vallanak a másikra. Ez az együttműködés előnye. Viszont mi van akkor, ha ő együttműködik, de a társa nem? Akkor még annál is rosszabbul jár, mint ha bevall mindent. Tehát az együttműködésnek komoly kockázata is van. Logikusan nézve, ennek a dilemmának a megoldása alapesetben az, hogy mindkettek a másik ellen vallanak, hiszen így kevésbé járnak rosszul, mint ha „balekként” megpróbálnának feláldozni magukat a másikért. Egyetlen esetben fordulhat elő, hogy mindketten a számukra legelőnyösebb, együttműködő stratégiát választják: ha teljesen megbíznak egymásban.
Egy másik modell a jogtalan előnyszerzés problémáját vizsgálja:
Amikor egy színházban mindenki ül a helyén, mindenki nagyjából jól látja az előadást, de a legtöbben nem tökéletesen. Ha valaki feláll, jobban fog látni, mintha ülne. Viszont akkor a mögötte ülő már semmit nem fog látni, hacsak nem áll fel ő is. Előbb-utóbb tehát az egész közönség állva fogja nézni az előadást – ugyanannyit fognak látni, mint amikor mindenki ült, csak sokkal kényelmetlenebbül. Ezt a helyzetet úgy lehet elkerülni, ha a jogtalan előnyszerzést (itt a felállást) a többség szankcionálja, például az illetőt kiküldik a teremből.
A demokrácia pontosan az a rendszer, ami arra alapul, hogy az egyéni hatalmi ambíciókat a közjó érdekében korlátozzuk. Részben törvényes szankciókkal (alkotmány, jogállam), részben pedig a felek önkéntes együttműködésével (ezek az úgynevezett íratlan szabályok). Ahhoz, hogy a demokrácia működni tudjon, pontosan az kell, mint a fenti dilemmák megoldásához: kölcsönös bizalom és a jogtalan előnyszerzés szankcionálása. Amennyiben ezek nincsenek meg, a játék kimenetele az együttműködés helyett a „mindenki csak a maga érdekét nézi” lesz, és végső soron mindenki rosszabbul jár.
Még egy fontos dolog az úgynevezett „zéró összegű játszma” fogalma. Egy zéró összegű játszmában mindenki pontosan annyit nyerhet, amennyit a másik veszít. Ilyen például a póker, ahol kizárólag csak a többiek pénzét nyerheted el, tehát mindenfajta együttműködés értelmetlen. A lényeg az, hogy az erősebb kutya megbassza a gyengébbet. Léteznek ellenben pozitív összegű játszmák is, ahol az együttműködés az összes játékost jobb helyzetbe hozza, mintha egyedül próbálnának érvényesülni. Ennek a legegyszerűbb példája a kereskedelem: Józsinak van két szendvicse, Janinak két üveg söre. Mindketten éhesek és szomjasak. Megpróbálhatnák erővel elvenni a másiktól, amije van, de ez kockázatos, különösen ha egyik sem sokkal erősebb a másiknál. Viszont ha elcserélik az egyik sört és az egyik szendvicset, mindketten jól járnak. Amennyiben ez a fajta kölcsönösen előnyös együttműködés rendszeressé válik, Józsi és Jani bízni kezdenek egymásban. És ha esetleg megjelenik Béla, aki megpróbálja kirabolni egyiküket, a másik jó eséllyel a segítségére siet, ezzel megnehezítve a jogtalan előnyszerzést.
Egyáltalán nem véletlen, hogy demokratikus politikai rendszerek kizárólag piacgazdaságokban alakultak ki és működnek. A demokrácia legitimitása ugyanis azon alapul, hogy a szereplők pozitív összegű játszmát játszanak, és egyik szereplő sem akar/tud a másik rovására jogtalan előnyökhöz jutni.
Akkor most nézzük meg Magyarországot 2018-ban. Nálunk a politika, és mind inkább a gazdaság is zéró összegű játszma, ahol adott erőforrások (adó- és EU-pénzek) elosztásán marakodnak a felek, anélkül, hogy igazi hozzáadott értéket hoznának létre. Adott egy mindenkinél erősebb kutya (Fidesz), korlátlan szexuális étvággyal. Az ellenzék a klasszikus fogolydilemma áldozata: mivel nem bíznak egymásban, képtelenek olyan együttműködésre, ami számukra a legelőnyösebb eredményt biztosítaná, marad a „legalább ne én legyek a balek” stratégia. A társadalom pedig generációk óta abban szocializálódott, hogy a jogtalan előnyszerzést (ügyeskedést, mutyit, kiskapukat) nem hogy nem szankcionálja a rendszer, de inkább jutalmazza.
HÁT EZÉRT.
