Akkor senki se hörgött, amikor velem együtt minden gyakorló büntetőjogász szólt, hogy az előkészítő ülésen beismerés egyik hatása az lesz, hogy ha nem “töltős” a büntetési indítvány, akkor sokan be fognak ismerni. Ez az új büntetőeljárási törvény célja. Ajánl valamit azért, hogy a vádlott és a bíró ne fárassza egymást felesleges körökkel. De ezzel a legtöbb esetben különösebb baj nincs is. Túl enyhe volt itt az ügyészi indítvány? Miért? Mi lett volna a jó? Ha bezárjuk? Az min változtat? Nyilván a börtönben a pedofil, ha a smasszerek nem védik be, poklot jár. Lehet járt volna ennek az embernek pokoljárás, nem tudom. Szerencsére nem én vagyok a bíró, hogy tudnom kelljen.
Azt tudom, hogy a pedofília a legtöbbször összetett személyiségzavar egyik tünete. Olyan személyiségzavaré, amelyet kezelni kell, ha börtönbe zárják az elkövetőt, ha nem. Ha van egy ember, akiről kiderül, hogy volt a gépén több ezer pedofil kép, nyilván a dark webről, akkor orvosi kérdés, hogy ezzel a rendellenes szexuális vonzalommal mit kell kezdeni. Mert, ellentétben a homoszexualitással, itt nem arról van szó, hogy két felnőtt ember úgy szereti egymást, ahogy akarja, és másnak ehhez semmi köze. Ahhoz, hogy azok a képek elkészüljenek, gyerekek jártak pokol legsötétebb bugyraiban.
Viszont a büntetőjognak az is a feladata, hogy válaszoljon a “mi lesz utána” kérdésre. Nincs Szibériánk, nincs Új-Zélandunk, hogy a természetre meg a rabtársak érzelmeire bízzuk a dolgot, meg persze elküldjük a problémát a világ másik végére. Akármit is kap az elkövető, ha be is zárják a maximum három évre, akkor is ki fog jönni. Az ő sorsa iránt megértem, hogy kevesen aggódnak, engem sem érdekel. Annál inkább a gyerekeké. Vajon akkor hoz jó ítéletet a bíró, ha azt mondja, hogy X év bent a sitten, vagy ha azt, hogy felfüggesztett, és a felfüggesztés időtartama idejére magatartási szabályként pszichiátriai kezelést ír elő? Szerintem az utóbbi jobb büntetés. Fenyeget börtönnel, és szolgálja az ún. speciális prevenciót, hogy ugyanaz az ember még egyszer ne kövesse el a cselekményt. Ha van hibája annak az ítéletnek, az az, ha ilyen szabály nincs mellé téve. Nem tudom, nem olvastam.
Olvasom, hogy lezárult egy másik ügy is, 11 év, igaz kedvezménnyel egy bestiális cselekedetért. A sértetti képviselőt felkészült büntetőjogásznak ismerem, nem hinném, hogy téved az ügy megítélésében, de nem szeretnék belemenni abba, hogy mi is történt, ki, mikor pontosan mit és milyen indíttatásból csinált. Ügyvédként az egyik legnehezebb dolog belenyugodni a bíróság végtelen bölcsességébe, főleg ha úgy gondoljuk, hogy a bíróság végtelenül éppen téved. Jogerős, immár a Kúria által is végképp helyben hagyott ítélet esetén az a dolgunk, hogy elfogadjuk, ez van.
Ami abban az ügyben érdekes, hogy milyen nehéz volt mozgásba hozni a gépezetet. Sajnos pont elég tapasztalatom van hasonló ügyekben, és sajnos köztük olyanokban, ahol a sértett elmondása az egyetlen bizonyíték. Ebben az ügyben sajnos komoly testi-lelki károk is ott álltak bizonyítékként, nem beszélve tárgyi bizonyítékokról. A tapasztalatom az, hogy ezek az ügyek végtelenül pattogósan tudnak ám menni. Persze, számtalan bürokratikus akadály tud nagyon lelassítani egy-egy nyomozást vagy tárgyalást. A legsajnosabb az a fájó gyanú, hogy itt nem csak az lassított. Persze, a védőnek meg az a dolga, hogy ha látja a féket, amit a védence érdekében meg lehet húzni, azt meg kell húzni. Én is meghúznám a helyében.
Remélem, hogy ahogy azt a sértettet képviselő kolléga is írja, az ügy már azt az irányt fogja venni, hogy foglalkoznak azzal, hogy mi történt a sértettel. Mert ez közös vonás ám, a legtöbb büntetőügyben, hogy a sértett nem annyira fontos. Az otthonszülés körüli vitákban szokott kritikát kapni az az orvosi hozzáállás, hogy a szülő nőt nem kérdezik meg arról, hogy akar szülni, hiszen az orvosi kérdés, a gravida meg nem orvos, hanem beteg, feküdjön veszteg és csinálja amit mondanak neki. Na ilyen a büntetőeljárás is, amely kafkai magasságokba süllyedve képes a perverzió határáig foglalkozni a vádlottal, hiszen a dolga a büntetés.
Ha van tanulsága ezeknek az ítéleteknek, az az, hogy ezen a téren nagyon keveset haladtunk a kultúrállamok igazságszolgáltatása felé. Nagy ritkán hisztérikusan a sértett nyakába borulunk, és mindent elhiszünk neki, legtöbbször viszont üljön a helyén, sőt legjobb ha meghallgatását követően kimegy a tárgyalóból. A büntető igazságszolgáltatás a társadalomban létező dolog. Ez a két ítélet illusztrálja, hogy mennyire fontos (lenne) az, hogy a bíróság arra reflektáljon, hogy mind a vádlott, mind a sértett az ítélet kimondása után a társadalom része marad, akkor is, ha a vádlottat esetleg egy időre kivonják a forgalomból. Mi lesz utána? Ez a kérdés, amelyre a jó választ meg kell adni, méghozzá hamar. Az az ítélet, amelyik erre tud jó választ adni, jó ítélet, attól függetlenül, hogy pontosan hány évet szabott ki.
