Sokat foglalkoztak a napokban azzal, hogy a Fidesz-szavazók többsége szerint a háborút az ukránok kezdték, Viktor király nem szavazta meg a szankciókat. Igen, helyes a következtetés, ezeket az embereket 1) becsapták 2) vallásos pszichózisban élnek.
Aztán mindenki felteszi a kérdést, hogy akkor most haragudni kell rájuk, vagy el kell indulni vidéki felvilágosító munkát csinálni, vagy mi a teendő.
Érdekes és fontos kérdés, amely először áprilisban került középpontba, amikor a szavazatszámlálók elmentek a nép közé, és azzal a – számukra – meglepő tapasztalattal jöttek vissza, hogy a magyar vidék tele van kedves, aranyos normális, jószándékú emberrel…aki egyszerűen vallásosan hisz Viktorban, teljes meggyőződéssel állítja, hogy a többi sokkal rosszabb, örül ha Viktor kimeszelteti az óvodát, és valami külső gonoszra fogja, hogy a faluból minden épkézláb 40 alatti ember elmenekült, az egykor 150 gyereket gondozó oviban 20-30 gyerek lézeng, és már azok se sokáig.
Ez dühítő dolog, szétszakítja a társadalmat, hiszen nem is kell, hogy az embernek olyan rossz pillanata legyen, hogy azt gondolja, menjetek ti a fenébe kedves honfitársak, imádjátok Viktor királyt a 16 fokra fűtött Kádár-kockában, egyétek a sótlan vízben kifőzött ármaximált krumplit, és közben mondogassátok, hogy Viktror-Viktor, és a migránsok után most már utáljátok Zelenszkijt, aki viccpárti, 1-2 évre hitelesített elnökként találta magát egy ostromolt ország élén. Ja és basszátok meg.
Nem akarok senkit rávenni arra, hogy gondolja így, ez természetes reakció. A kérdés inkább az, hogy mi lenne erre a professzionális reakció? Mert abban már nagyon-nagyon jó a magyar politika, hogy néhány évente megállapítja, hogy hát igen, ez így van, nincs mit tenni. Ott a százmilliárdokból tolt közmédia, meg a plakátkampányok, a megafon, a konzultáció.
A sima triggerelésen kívül engem ezek a dolgok azért dühítenek, mert nem látok professzionális reakciót. (Jó, arról az ellenzékről beszélünk, ahol Vadai Ágnes, a DK-s árnyékkormány világűr- és gyarmatügyi minisztere, “Vince Ottóról” kérdezte a külügyminisztériumot, holott minden, 1985 előtt született magyar férfi – vagyis az ún. szavazók akkor is, ha egyébként nem követik a focit – emlékszik rá, hogy VinCZe Ottó 95-ben hogy elcsavarta Zuberbühler mellett…)
Biztos kiváló publikációk vannak tudományos lapokban arról, hogy ezek az emberek pontosan mit gondolnak. Milyen értékkészletet kaptak gyerekkorukban, milyen történelmi becsípődések alakítják a szemléletüket (van szerencsém ismerni azt a tudóst, aki ezt pl. Szabolcs megye esetében a reformkortól a rendszerváltásig feldolgozta. A kolbászt és a sárgaborsó főzeléket már megettem, a kacsából és a lilakáposztából még van, a libazsírt betettem a fagyóba, a zokni jó meleg. szolgálati közl. vége.)
Arról is vannak bizonnyal kiváló szakmai anyagok, hogy ilyen kommunikációs túlsúllyal szemben mi a követendő módszer.
Nem látom viszont a politikai reakciót. Valami összehangolt cselekvést. Annak a kitalálását, hogy kinek, milyen csatornákon, mit kéne mondania. Amatőr próbálkozások vannak, stratégia nincs. Sehol. Mindenki nézi, hogy jaj-jaj, hát Viktor megint valami blődlit adott el a hiszékeny parasztoknak. Jaj-jaj.
Miközben a Fidesz már a tiktokon is nyomul, a magyar ellenzék, értelmiségi holdudvarával egyetemben meg néz, hogy jaj-jaj, hát igen, kommunikációs gőzhenger van. Már most meg is van mérve. Jaj-jaj, igazán csinálni kéne valamit. De jaj-jaj mit. Pl. dolgozni. Népszerűtlen, tudom, de még eddig ez vált be a legjobban. Mármint nem a magyar ellenzékben, ott a pénzecske anélkül is megvan. Jaj-jaj, hát azért minket kifizetnek.
