A Vakmajom szokásos polgárpukkasztó gasztrosznob posztja ma reggel arról szól, hogy a mangalicakaraj kilója egyrészt megfizethetetlen lassan az átlagpolgárnak, másrészt már majdnem annyiba kerül, mint a szabad levegőn makkoltatott disznóból nyert spanyol karaj.
Vakmajom rámutat arra a kellemetlen körülményre, hogy lehet, hogy még ez a négyszáz fölötti euróárfolyam se az igazi, ha a versenyképességet nézzük. Ehhez passzolna illusztrációnak az a táblázat, amelyik 2-3 napja ment a neten (egyszerűen nem találom) ahol az látható, hogy az egész ország gázszámlája a tízszeresére ugrott.
Mi köze a gázszámlának az euróhoz és a mangalicakarjhoz? Hát az, hogy ez a három dolog így együtt mutatja meg azt az “elkúrást” amihez képest Gyurcsány Fletó elkúrása egy ilyen klottgatyás, vattacukrot majszoló Ödönke gyermekded bukdácsolása.
Nézzük a spanyol iberico disznó és a magyar mangalica karajának pár jellemző tulajdonságát. A spanyoloknál rengeteg tölgyerdő van, ezeket nálunk a folyószabályozások és a szocializmus óta nagyrészt kivágták, és hiába könyörög mindenki, hogy kezdjük el őket ütemesen visszatelepíteni. Számos okból (pl. a Pireneusok miatt viszonylag izolált spanyol vaddisznóállomány, és így a vaddisznók között kevesebb beteg példány) a spanyol disznót lehet makkoltatni, azaz kint az erdőben legeltetni, magas tápértékű, ízletes kajákat enni. Egykor az Ecsedi-lápban hízott disznóknak amúgy ugyanilyen híre volt, a szalonnájuk zsírja sárgás volt, a mindenféle kitúrt gyökértől. Ennek az emlékét őrzi a sápadt emberre mondott “fehér vagy mint a bóti zsír” mondás. A spanyoloknál a házi (ha úgy tetszik: kézműves) húsfeldolgozás kultúrája sem veszett ki, és ez a munkaintenzív módszer volt aztán iparosítható. Mert persze vannak legendák, és egy részük igaz is, hogy így kézzel, meg úgy három hétig a kéményben, de azért ezek nagyon komoly, szabványoknak megfelelő élelmiszeripari körülmények között készülő termékek. Végül, de nem utolsó sorban a spanyol sertéshús mögött hosszú évek marketingmunkája is áll.
Ez ellen kell futtatni a mangalicát. A versenyképességhez szükség van termékfejlesztésre. Objektív okokból nálunk nem lehet kiengedni a disznót, vagy legalábbis nem elég nagy számban az erdőbe makkot túrni. De sebaj, a takarmányozás tudománya bőven tart ott, hogy enélkül is ízletes, minőségi sertéshúst kapjunk. Ez drágítja a dolgot, de a prémium terméknek ára van. A termékfejlesztés része a feldolgozás is, ideértve érlelési-pácolási időket, amelyek különösen most, amikor mennek fel a kamatok, iszonyatosan drágítják a végterméket, hiszen a húsfeldolgozásra felvett hitel vidáman ketyeg, amíg a sonka pácolódik. Aztán jön a marketing, amelynek nálunk sokszor elfeledett része, hogy a terméknek a saját hazájában is népszerűnek kell lennie ahhoz, hogy a nemzetközi piacon hiteles legyen.
A fenti lépések egyáltalán akkor lehetségesek, ha illeszkednek az ország gazdaságpolitikájába. Nyilván akkor lehet minőségi láncolaton végigküldeni azt a disznót, ha a kondástól kezdve a bölléren át az élelmiszermérnökig mindenütt van szakember. A magyar bérek gyengítése azokban az ágazatokban, ahol csak a bérrel versenyzünk, sikert hozott, idejött az autógyár. Viszont azokban az ágazatokban, ahol nem bérrel, hanem tudással versenyzünk, katasztrófát okoz. Ugyanis minden szakma, legyen az kondás vagy mérnök, európai szinten versenyez. Tehát egy jó kondás, bármennyire is egyszerű az ő szakmája, adott esetben elmehet Ausztriába kondásnak és többet fog keresni, mint itthon. Az élelmiszermérnök esetében pedig ezt a jelenséget már magától értetődőnek tartjuk. Tehát ha azon a szinten akarjuk őket megfizetni, amilyen szinten a gyári munkást, rá fognak jönni, hogy ez így nekik nem éri meg, és lelépnek. Vagy…beletesszük a pénzt, ebben az esetben viszont tízezer lesz a karaj kilója.
És itt jön a képbe a gázár. Az alacsony kamatok és az alacsony energiaárak tették lehetővé azt, hogy még a fent vázolt versenyképtelenség mellett is, vállalhatóan alacsony áron lehessen a magyar feldolgozóipar termékeit árulni. A humán oldal mellett a versenyképességhez az is kell, hogy a mindenki számára ugyanolyan, és a termékek mennyiségétől függetlenül állandó (szakzsargonban: overhead) költségeket csökkentsük.
Vagyis például ahol fűteni kell a malacoknak, ott tiptop hőszigetelés, termosztátok, tizedfokra vezérelhető hőmérséklet, hőszivattyú, geotermikus izé, napelem, minden csoda legyen. Nem tudom ezek közül melyik, van ezzel foglalkozó okos mérnök, aki tudja. Miért? Mert amikor emelkedni kezd az energia ára, egyáltalán nem mindegy, hogy abból mennyit kell beletenni a malackaraj árába.
Az árban ugyanis a spanyolokhoz képest viszonylag kevés prémium felárat tudunk tenni. A spanyol disznóhús nagyon jó, de azért az árában jókora szelet a nagyon régen zajló marketing eredményeként jelentkező felár. Vagyis egy ideiglenes energiaár-emelkedést kevésbé érez meg, mert ideig-óráig a prémium bevétel rovására lehet változatlanul hagyni a fogyasztói árat. Ráadásul mivel eleve drágább, relatíve kevésbé lesz látványos az is, ha lesz áremelkedés.
Az ilyen versenyelőnnyel nem rendelkező hús árában viszont arányaiban jobban meg fog látszani az emelkedés, és annál jobban, amennyivel kevésbé van az az ország felkészülve az energiaár ingadozására. Mert nemcsak a malacnak kell a fűtés, hanem az állatgondozó munkás lakásába is. Ha az nincs szigetelve, termosztát, hőszivattyú, satöbbi, akkor társadalmi feszültség keletkezik, bért kell emelni, amitől emelkedik a hús árába beépítendő bérköltség. Mivel az alacsony árak idején nem fejlesztettünk, hanem rezsicsöki volt, természetesen megy ez a költség is nyílegyenesen a késztermék árába.
A folyamat vége az, ahogy Vakmajomék is helyesen rámutatnak, hogy a mangalicakaraj ára egy ligába kerül a királyi spanyol belota karaj árával. Igenám, csak az utóbbiról mindenki tudja, hogy micsoda, az előbbi pedig veri intreszting tredisönel hángérien pork mít.
A hángérien pork mít alól ráadásul kiesik a magyar középosztály vásárlóereje (hiszen a magyar középosztály földgázt vesz hús helyett, ezzel kb. búcsút is intve középosztályos létének) és maradnak a prémium vásárlók, akiknek viszont az elmúlt tíz évben nem lett elmagyarázva, hogy miért is vegyenek mangalicát az iberico helyett. Vagy ha el is lett, most ott vannak, hogy annyi pénzért, amennyiért mangalicát vesznek, nagyon sok minden más is van. A mangalica tehát pont úgy jár mint Rasi hotelei a Balaton körül. Biztos nagyon jók, csak annyi pénzért, amennyibe kerülnek, lehet Kitzbühelben is szobát kivenni, statt Lángosch gibt’s Kaiserschmarrn’, statt Limbóhintó gibt’s E-bike Rental, ja.
Vagyis a prémium vásárlók, akiknek prémium pénztárcája van, már válogatnak. Eljön a pont, amikor versenyezni kell, és ezen a ponton leengedik a közmondásos medencét, és kiderül, hogy ki visel fürdőruhát és ki nem. Magyarország természetesen meztelen. Meztelenségének, vagyis versenyképtelenségének oka az elmúlt tíz év gazdaságpolitikája, amelynek az árát most minden pillanatban fizetjük. Mindenki más is küzd a tíz százalék körüli inflációval. Mi küzdünk a húsz százalék körülivel, és azzal, hogy az elmúlt tizenkét évben az égvilágon semmit nem tettünk azért hogy ne csak az olcsóságunk legyen az egyetlen versenyelőnyünk.
Hát így épül bele a gázár és a rezsicsöki-elkúrás a szalonna árába. És az csak egy termék a polcon. Ugyanezt lehetne a tejpult vagy a pékség előtt állva is elmesélni, meg kb. mindenütt. Nem véleltenül mennek milliárdok arra, hogy ehelyett a gonoszprüsszel legyen elmesélve.
