Olvasói kérdés érkezett, kb. “mi ez az Ukrajna, kié az a rész, amit Putyin elfoglalt, milyen ott a lakosság összetétele” témakörben. Előre szólok, hogy még nagyon távolról se vagyok a téma szakértője.
A kérdésekre nincsenek kategorikus válaszok. Ennek az az oka, hogy a megválaszoláshoz szükséges kategóriák helyben nem értelmezhetők.
Például mi magyarok Európában nagyon speciális helyzetben vagyunk. A nyelvünk legközelebbi rokonai valahol az Urál környékén, leginkább kultúrházakban, hagyományápolók által beszélt helyi nyelvecskék, a legtöbbek által beszélt rokon nyelv (a finn) pedig kb. úgy rokona a magyarnak, ahogy mondjuk a litván rokona a portugálnak. Ha elfogadjuk az Urheimat-teóriákat (amely alapján van egy – fiktív – “őshaza” ahol valamikor a közös ősi nyelvet beszélték, amiből a két rokon elágazott) akkor évezredes ugrás kell, hogy megtaláljuk az egymást megértő finn-ősöket és magyar-ősöket.
Vagyis az, hogy ki beszél magyarul és ki nem, az egy kategorikusan eldönthető kérdés. A magyar szókincs nagy része jövevényszó, a magyar történelem különböző korszakaiból, a magyar nyelv szerkezete viszont rákényszeríti magát minden jövevényszóra, jöjjön az türk vagy indoeúrópai irányból.
A germán, a latin és a szláv nyelvek esetében jóval közelebb van a közös nyelvi előd. A francia irodalmi nyelv a felvilágosodással kb. egyidős, az olaszt Dante Isteni színjátékához szokás kötni. Az egységes szlovák nyelv kialakítása 19. századi esemény, hosszas vitákkal arról, hogy a cseh nyelv vagy ha az nem, akkor melyik szlovák nyelvjárás legyen az alapja. Ezek között – mint minden tagolt, hegyes vidéken beszélt nyelv esetében – viszonylag nagy eltérések vannak már kis területen is. A szlovák nyelvnek nincs olyan határa mint a magyarnak, hogy az egyik faluban magyarul beszélnek, a másikban pedig már nem. Szépen átcsúszik huculba, ruszinba, lengyelbe. Az ilyen, elmosódó határokat a nyelvtudomány dialektuskontinuumnak nevezi. Ennek a két szélén két, leírt, rokon, de markáns eltéréseket tartalmazó nyelv van, közte pedig olyan dialektusok, ahol a szomszédok még értik egymást, a második-harmadik szomszédot viszont csak nem vagy nehezen.
Az irodalmi nyelv 19. századi kialakulása minden országban politikai kérdés volt. Ld. pl. a mi nyelvújításunkat, ahol nemzeti politikai döntés – igaz spontán “döntés” – kérdése volt, hogy a magyarnak mindenre van saját szava, nem alább való a német vagy latin nyelvnél, ezért nálunk nem lokomotív lesz, hanem mozdony. A sztenderd román nyelv ugyanekkor alakul, ott viszont az a döntés születik meg, hogy a pravoszláv vallási írásbeliséget elhagyják, latin betűkkel fognak írni, és az amúgy sem szláv nyelvet (melyben azért nagyon sok a szláv szó) minden döntéssel a latinhoz viszik közelebb, hangsúlyozandó a román nemzet európához tartozását, és a görögkeleti vallás ellenére a markáns elkülönülését a szlávoktól.
Az ukrán és az orosz közti különbség, és így az ukrán és az orosz nemzeti identitás közötti különbség így tehát egy összetett kulturális, nyelvészeti és politikai kérdés. Mivel közeli rokon nyelvekről van szó, eleve relativizálhatók a különbségek, ha valaki relativizálni akarja őket. Ehhez még hozzájön az, hogy ukrán identitású emberek százezrei (milliói?) egyszerűen nem tudnak ukránul, mivel a városi értelmiség oroszul beszélt, a vidék meg ukránul, vagy hátizé, valamilyen ukrán nyelvjárást, de hogy az most egy tatárral kevert kozák, vagy a ruszin bojkó leágazása…hagyjuk is. Ráadásul jó hosszan határosak a fehérorosszal is, amelyet Lukasenka (tehát nem Lukasenkó, milyen ukrános hangzású név már az…) alatt demonstratíve elkezdtek más fonetikával latinra átírni, így lett pl. a kiváló kerékpáros Kosztya Szivcovból Kanstantsin Sioutsou… De ellátoghathatunk Lettországba is, a lett bajnoki trikót sokáig egy Konovalovas nevű versenyző viselte a mezőnyben. Nem orosz, á dehogy…
Ukrajnát tehát kulturálisan nehéz úgy megfogni, mint Magyarországot. Persze Magyarországot is azért könnyű így megfogni, mert volt Trianon. Előtte? Emlékeztetőül a nagyváradi polgármestert Florin Birtának hívják. A Birta elterjedt családnév Szatmár és Bihar magyar részén, viselői rendszerint jobbos magyarok, mint arrafelé kb. mindenki. Miért? Mert száz éve húztak oda egy vonalat, amelynek az egyik részén magyarnak, a másik részén románnak kellett lenni. Ahol ilyen vonalat nem húztak, ott bajban van a “ki az ukrán” vagy a “ki a fehérorosz” kérdés megválaszolója. Emlékeztetőül: aki Moszkvában a pártvezetésben ül, az orosz. Akkor is ha grúz (Sztálin, Ordzsonikidze, Sevarnadze) lengyel (Dzserzsinszkij) mingrél (Berija) zsidó (Jagoda) örmény (Mikojan) fehérorosz (Gromiko) ukrán (Hruscsov).
Vannak olyan helyek, ahol ezek a kérdések kevésbé érdekesek, például a finnek és az észtek nem fognak ezen óriási háborúkat vívni. Ahol viszont a nyelv nem, vagy nem kategorikusan igazít el, bejön a vallás és a politika. Ld. pl. szerbek és horvátok, ahol számos egyéb különbség mellett a legfontosabbak közé tartozik az, hogy a horvátok buzgó katolikusok, míg a szerbek a görög rítust követik. De nem véletlen a lengyelek buzgó katolikus hite is, a nyugati kereszténység felvétele a nemzettudatuk fontos része. A magyarnak is az, de a magyart nem fenyegetik “puha” nyelvi határok, ahol esetleg valaki meg találja magyarázni, hogy az ott kérem nem is lengyel, hanem akcentussal beszélő fehérorosz.
Ilyenkor szoktak jönni az erőszakos egységesítések, mint az előbb említett lett példa, de ettől mi magyarok se voltunk mentesek a 19. században.
Ukrajna esetében tehát a pontos ukrán identitást, történelmet, területi igényeket nehéz egy olyan szép és kompakt történetbe összefoglalni, ahogy a magyar történelemtanítás teszi ezt a magyar történelemmel. (tegyük hozzá, hogy ebben a szép és kompakt történetben is vannak lendületes egyszerűsítések). Az hogy a Kijevi Rusz milyen folytonosságban van a mai Oroszországgal, vagy épp a mai Ukrajnával, tehát nem válaszolható meg úgy, hogy mondjuk III. Béla milyen kapcsolatban van a mai Magyarországgal. Egészen 1916-ig a magyar királyt ugyanazzal a koronával koronázták meg, mint III. Bélát, nincs kérdés.
A mai ukrán határoknak sokáig különösebb jelentősége nem is volt a Szovjetunió miatt, még annak ellenére sem, hogy a XX. században Lengyelország pár száz kilométert nyugatra tolódott, így van nekik nyugaton egy kis német területük miközben Lvóv (Lviv, Lemberg) a lengyel nacionalizmus fontos része.
Ebből még véletlenül sem vezethető le olyasmi, hogy ukrán kultúra, ukrán nemzeti identitás ne létezne. Létezik, és az ukránoknak kétségkívül joga van mindahhoz, amihez nekünk, a portugáloknak vagy a peruiaknak joga van.
Bármilyen Ukrajnával kapcsolatos kérdés tehát szerintem inkább aktuálpolitikai kérdés. Ebbe kulturális, identitásbeli, történelmi kérdéseket keverni éppen lehet, csak ezeknek pont semmi szerepe nincs, azon kívül, hogy otthon hergelje vele a közönséget az aki ilyenekre hivatkozik.
