Vakmajom kazahsztáni posztjának megosztása után nagy meglepetésünkre (nem) kiderült, mekkora zavar van a fejekben a közszolgáltatások és a hatósági árak mibenlétét illetően. Tehát ismét egy kis közgazdasági fejtágítás következik.
Először is: mi a közjószág, és mi NEM az? Nos, az Adam Smith féle klasszikus közgazdaságban az egyedüli tiszta közjószág a hadsereg. Ezt a definíciót persze az azóta eltelt 300 évben alaposan kiterjesztették, de azért megvannak bizonyos feltételei annak, hogy valamit közjószágnak tekintsenek:
– a társadalom működtetéséhez elengedhetetlen dolgok, amiknél kifejezetten káros és veszélyes, ha magán- és profitérdekek szerint működnek. Ennek a legjobb példája ugye a hadsereg (plusz más erőszakszervezetek), valamint a kormányzat, ahol teljesen nyilvánvaló igeny, hogy teljes állami kontroll alatt legyenek, és ne csak azt védjék, aki fizet nekik.
– olyan alapvető infrastruktúra, amely a magánszemélyek lehetőségeihez képest túlságosan komoly beruházást igényel, de a modern társadalomnak és gazdaságnak mindenképpen szüksége van rájuk. Úthálózat, közművek, csatornázás, posta, stb. Ezekre az is jellemző, hogy természetes monopóliumok, tehát nem igazán lehet vagy érdemes piaci versenynek alávetni őket (pl két párhuzamos autópályát építeni, csak azért, hogy legyen konkurrencia).
– végül olyan szolgáltatások, ahol _pozitív externáliák_ vannak, tehát nem csak annak hoz hasznot, aki a szolgáltatást megveszi, hanem mindenki másnak is. Ilyenek a közoktatás, közegészségügy, tömegközlekedés, adminisztráció, stb. Az egész országnak jobb lesz attól, ha a polgárai tudnak írni-olvasni, nem terjednek szabadon a járványok, és mindenki hozzájut személyi igazolványhoz, útlevélhez, stb.
Minden, ami ezen kívül van, elvileg magánjószág, amiért az igenybe vevőnek fizetnie kell, és az árakat a piaci kereslet és kínálat egyensúlya kell, hogy meghatározza. Na most az államok persze mindenhol beavatkoznak valamennyire ebbe, ugyanis dönthetnek úgy, hogy a fogyasztást bizonyos irányba kívánják terelni. Ezért adókkal mesterségesen megdrágítanak bizonyos fogyasztási cikkeket (pl cigaretta, alkohol), vagy állami támogatással olcsóbbá tesznek másokat (pl gyógyszerek, felsőoktatás).
Viszont nagyon kell vigyázni arra, hogy ez csak szükséges és indokolt esetekben történjen meg, valamint (költségvetési szempontból) fenntartható és igazságos legyen. Az üzemanyagok ármaximalizálása ennek pont az ellenkezője. Egyrészt olyan árúcikkről van szó, amelynek az ára nagyon volatilis (változó), tehát az állami támogatás költsége már rövid távon is nehezen becsülhető. Másrészt _negatív externáliákkal_ (környezetszennyezéssel) jár, tehát kifejezetten kívánatos a fogyasztásának csökkentése. Végül pedig társadalmilag is igazságtalan, hiszen pont a leggazdagabbak fogyasztanak belőle a legtöbbet (ezért is nagyon furcsa, amikor baloldaliak követelik a leghangosabban).
Amennyiben az autóhasználat elengedhetetlen a tömegek munkába járásához, hétköznapi életehez, akkor ott nem az olcsósítás a megoldás, hanem a tömegközlekedési infrastruktúra kiépítése és fejlesztése (ami valóban közjószág). Különben előbb-utóbb kiborul a bili, és kiderül, hogy a benzin NEM annyiba kerül, mint amennyiért árulják, mint ahogy erre rájöttek Venezuelában, Kazahsztánban, és még sok más helyen is.
