Tiboru barátom posztja arról, hogy a kézisek képesek voltak egy hazai rendezésű, stadionavatós világversenynek mentális felkészítés nélkül nekimenni:
Például annak, hogy profi sportolók miért nem tudták elviselni a hazai pályával és a szurkolókkal járó nyomást. Ezért sem értette, a stáb és a játékosok miért döntöttek úgy, hogy nincs szükségük mentális felkészítésre.
Tudjátok, hogy nem szoktam sportról, pláne profi sportról posztolni. A mostani posztom se elsősorban erről szól, hanem arról a hozzáállásról, amit számtalanszor tapasztaltam már a hétköznapi élet különböző területein a mentális felkészüléssel kapcsolatban.
Erre mifelénk (és most a “mifelénk”-en a teljes posztbolsevik térséget értem, Romániától Lengyelországig és Oroszországtól Magyarországig) a tömegekben a pszichológia még mindig valami gyanús, az áltudományosság mezsgyéjén ellensúlyozó szakterületként csapódik le, valahol az asztrológia, a kártyajóslás és a feng shui közvetlen szomszédságában.
Nálunk még mindig megmosolyogják azokat, akik “agyturkászhoz” járnak, a pszichológus továbbra is “pszichomókus”, aki hülye tesztetek végeztet és komolykodva bólogat, miközben tizedszer is felteszi kedvenc kérdését a páciens bármelyik verbális megnyilvánulására: na és akar róla beszélni?
Ezen vélemények szerint a pszichológus jó esetben inkompetens és társadalmilag felesleges sarlatán, aki semmi olyat nem tud megoldani, amit két feles és egy kiadós alvás, esetleg két pofon nem tudna orvosolni, rossz esetben gonosz manipulátor, aki megszerzi a legféltettebb titkaidat, majd hipnózissal arra kényszerít, hogy akaratod ellenére pontban délben a Hősök terén meztelenre vetkőzz és elénekeld a “Piros volt a paradicsom, nem sárga” című nemhivatalos magyar himnuszt.
Pszichológushoz fordulni a gyengeség és a tehetetlenség jele – mondják. Ezt a lépést csak a vesztesek, a szánalmasak, a tehetetlenek és a férfiatlan hímneműek teszik meg, na meg a nők. Ezért (volt?) a pszichológusok elutasítottsága kiemelkedően magas az olyan szakmák művelői esetében, mint a fegyveres testületek tagjai vagy a fizikai munkások, na és a macsó élsportolók (tisztelet a kivételnek).
Emlékszem, hogy milyen gúnyos mosolyok és poénosnak szánt megjegyzések kísérték annak idején a rendőrségi pszichológiai szűréseket, na meg a bizonyos rendkívüli eseményeket (például a sérüléssel vagy neadjisten halállal végződő fegyverhasználatot) követő, amúgy már régóta kötelező pszichológusi terápiát. És micsoda szakmai értetlenkedéssel találkozhattak azok, akik – a nyugati példák alapján – egyes különleges szakterületek tréningjein és tanfolyamain ugyanannyi foglalkozási időt adtak a pszichológusnak, mint a krimináltaktikai szakembernek, a lövészinstruktornak vagy a jogszabályi ismereteket oktatónak.
Nem tudom, mostanában mi a helyzet a rendőrségi pszichológusok szakmán belüli elismertségével, de hogy a magyar kézilabdások pont azt produkálták most, ami belénk, középkelet-európaiakba kódolva van, az nyilvánvaló. Szinte hallom is a fiúk magabiztos hangját: “Nehogy már valami agyturkász magyarázza el nekem, hogy kell kicselezni az ellenfelet és hogy kell gólt dobni! Nem vagyok én dilinyós!”.
És ez nem csak az ő felelősségük, hanem azoké a döntéshozóké is, akik most magyarázzák a bizonyítványukat. Persze a katasztrofális EB-szereplés nem csak a mentális felkészítés elmaradása miatt következhetett be, de hogy jelentős szerepe volt benne, az számomra nem kétséges.
(A posztot átnézte a terapeutám és engedélyezte a megjelenését)
