Steingart élesen kritizálja Angela Merkelt, hogy 14 éves eddig kormányzása alatt egyetlen németet sem tudott olyan meghatározó pozíciókba juttatni, mint a Bizottság, az EKB, a Valutaalap elnöke.
Arról nem ír Steingart, hogy Webert már jelölni is hiba volt. Ugyanakkor Merkel annyira erős vezető, hogy 14 év alatt elsorvadtak mellette a komoly vetélytársak, csak ilyen Webereket és Seehofereket lehet elővenni a kalapból.
Abban viszont Steingartnak nagyon igaza van, hogy Németország számára ez már szégyen, hogy tényleg egyetlen vezetőt sem állítanak ki, miközben vita nélkül Európa legnagyobb, legerősebb gazdaságáról van szó.
Ennek most, hogy koalíciós politika jön az EP-ben és az egész EU-ban, növekvő jelentősége van.
És itt találkozik a dolog össze Orbán helyes észrevételével: a legerősebb pártnak, a legerősebb országnak a hatalmát gyakorolnia kell, különben elveszíti, és a választói is elfordulnak tőle.
A dolog ennél sokkal bonyolultabb, nagyon szerteágazó alkufolyamatok zajlanak. Ugyanakkor az meg általában az EU-nak is fog ártani, ha a választások eredményétől jelentősen eltérő vezetés alakul ki, mert az csak fel fogja hangosítani az EU demokrácia-deficitjéről szóló, el sem halkult kritikus hangokat, táptalajt adva az euroszkeptikusok népszerűségének és aláásva az EU nevében tárgyaló politikusok legitimációját.
Ha pedig Macron elnök erősebb EU-t akar, erre tekintettel kell lennie. Erős, szupranacionális EU nem tud létrejönni tagállami alkuk eredményeként, az EU-s eljárásokat, mechanizmusokat, ha szimbolikusan is, be kell tartani. A szupranacionalitás lényege ugyanis pont az, hogy az európai hatalmi-politikai-gazdasági berendezkedést nem tagállami erőpolitika, hanem az állampolgárok számára is átlátható, demokratikus folyamatok alakítják. Németországgal szemben komoly kritika volt a gazdasági nyomás alkalmazása. Legalább ilyen ellenállással fog találkozni az, aki az EU-választások eredményét nem gazdasági hanem politikai nyomásgyakorlással fogja lényegesen megváltoztatni.
