Úgy tűnik, hogy a nagy orosz készülődés után megindult a nagy orosz offenzíva, amely most a tüzérségi előkészítés fázisában van. Ez azt mutatja, hogy valaki elővette a tankönyvet és régimódi háborús offenzívát csinál.
Ennek a fázisai: pár napon keresztül intenzív tüzérségi előkészítés, a “front puhítása” vagyis az ellenfél védelmének fizikai rombolása, illetve a konstans becsapódások miatt a legénység fárasztása és lelki megtörése. Majd a fő támadási irányokban elindul a gyalogság és a páncélosok összehangolt támadása, melyek átszakítják a védvonalat a megerősített pontoknál. Ezután a támadóékek átkaroló hadműveletbe kezdenek, amire a védelem hátrálással reagál, hogy ki tudja egyenesíteni az arcvonalat. Egy-egy ilyen áttörés 20-50 km hátrálással semlegesíthető. Az offenzíva ezeknek a fázisoknak az ismétléséből áll, addig ameddig el nem érik a kitűzött célt.
Ez az, amit az oroszok a háború első hónapjában nem nagyon csináltak. A villámháborús tervük néhány vezetési pont megtámadásából és az érintetlen Ukrajna átvételéből állt. A klasszikus offenzíva nemcsak volumenében tér el a tervezett villámháborútól, hanem sokkal fejlettebb koordinációt is igényel. A tüzérségnek pontos koordinátákra van szüksége, hogy hova és milyen lőszerrel lőjön. A felderítésnek meg kell tudni azt is mondani, hogy mennyi ideje van a tüzérségnek egy lőállásban, mikor kell arrébb menni, mert jön az ellencsapás, amiben az ukránok a kommersz drónok kreatív használata miatt nagyon jók. A páncélos parancsnokoknak tudni kell, hogy pontosan milyen területre kell menni, ott mit kell csinálni, hány és milyen felszereltségű gyalogos fogja támadni őket.
Az oroszok fő erőssége ebben az offenzívában a tömeg, a gyengéjük a koordináció.
A tömeget “meg tudták képezni” az elmúlt két hétben, tehát nagy valószínűséggel elegendő ember és vas van a front mögött ahhoz, hogy akár több pontot is nyomás alá tudjanak helyezni. Ebben nagy kérdés, hogy pontosan mennyi vasról beszélünk, ezzel kapcsolatban ugyanis nagyon eltérő becslések vannak. Az kétségtelen, hogy a leltár szerint még tankok százait, ha nagyon kell ezreit lehet a frontra küldeni. Nagy kérdés, hogy ezek milyen ütemben fogynak majd. Mennyi az az átlagos óraszám, amelyen belül egy tankot, löveget, gyalogos szakaszt le kell írni, akár ellenséges tevékenység, akár emberi hiba, akár műszaki hiba okán. Ha valaki tudja ezt az óraszámot, az tudja azt is, hogy az orosz hadsereg alapját képező “kombinált zászlóaljak” (Battallion Tactical Group, BTG) mennyi idő alatt válnak harcképtelenné, és ebből ki lehet számolni azt is, hogy mennyi az az elméleti távolság, ameddig be tudnak nyomulni.
Ez az információ az egész hadjárat legfontosabb kérdése. Ha ugyanis ezt valaki tudja, azt is tudja, hogy mikor kell ellentámadást indítani. Meg lehet határozni a terepen azokat a pontokat, ameddig el kell hátrálni ha áttörés van, és részletes haditervet lehet kidolgozni, amelyben az időtényezőt ismerve a kisebb egységek parancsnokai tudnak önálló döntéseket hozni (pl. “Ha holnap reggelig tartjuk ezt a falut, akkor északkelet felé tudunk támadni” vagy “ha visszavonulunk X faluba, azzal nyerünk két napot, kifullad a támadás és mi jövünk”).
Természetesen senki sem tudja pontosan, hogy a felhalmozott orosz kapacitás mire elegendő. Az látszik, hogy közel két hónap után elkezdtek klasszikus hadászatban és harcászatban gondolkodni. A légierőt az értelmetlen lakótelep-bombázások után elkezdték a már több mint százéves Douhet-doktrína alapján az ellenséges hátország gyengítésére, és az utánpótlás-szállítás megakadályozására használni.
Azonban az is igaz, hogy az oroszok rengeteg erőforrást elpocsékoltak. A stratégiai (hátországot támadó) bombázásokra maradt precíziós fegyverük, a taktikai (a frontvonalon, az ellenséggel közvetlen harcérintkezésben használt) fajták azonban nagrészt elfogytak, és a szankciók miatt a gyártást se tudták felpörgetni. Hasonlóan, az eddig elveszített 5-700 tank a statisztikailag meglevő mennyiséghez képest nem sok, azonban valójában katasztrofális veszteség. Ez ugyanis valószínűleg az 5-700 legjobb harckocsi-személyzet elvesztését is jelenti.
Ezzel el is érkeztünk a koordinációhoz: a harckocsiban három (a NATO-harckocsikban négy) jól kiképzett katonának kell együttműködni, akik nem nagyon sokat tudnak egymásnak segíteni. A sofőrnek tudni kell jól vezetni a tankot (a “lába elé nézni”), lehetőleg nem elakadni, aknára futni, stb. A löveg kezelője el van foglalva a célzással. A harckocsiparancsnok rádiózik, figyeli a többi egységet, felderít… Összességében ez olyan meló, ami nem úgy működik, hogy ugorjatok be a tankba, oszt’ hajrá. Nagy kérdés, hogy milyen minőségűek azok a páncélos alakulatok, amelyeket bevetnek most.
Ha a háború során eddig látott koordinációs és vezetési képességek lesznek most is, ennek az offenzívának napjai vannak hátra. Ugyanis lehet szép haditerveket csinálni, de mint tudjuk a háború első lövése a haditervet öli meg, vagyis a naponta-óránként változó harcászati célokat (mégse azt a falut támadjuk meg, az 1-es század lesállásba futott, a 2-es század nem lesz balról fedezve, lassítsatok és várjátok be a 4-es századot…) le kell tolni a parancsnoki láncolaton, és ott az őrnagy és az alatti rangú tiszteknek és az altiszti karnak meg kell határozni helyben a teendőket (Vászka és Szerjózsa vigyétek a géppuskát a templom sarkához, Oleg és Tolja a szakaszával fedezi az utat, amin jönnek az erősítés tankjai…). Ez nagyon sok kommunikációt igényel, arról pedig tudjuk, hogy az ukránok élőben hallgatják, mivel az oroszoknak nincs elég titkosított rádiója.
Ennek ellenére számítani kell arra, hogy az offenzív élet-halál harcra fogja kényszeríteni az ukránokat. Az orosz előrenyomulást meg lehet állítani, sőt akár vissza is lehet verni, de ez az ukrán haderőt a képességei 110%-ig igénybe fogja venni.
A segítség úton van, és nagyon fontos területeken erősítette meg már eddig is az ukránokat. Ezek jellemzően azok a dolgok, amelyekről kevesebbet beszélnek. Ilyen a sok sisak és kevlármellény. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy lövészkatonát csak egy pontos találat (mert az ellen a sisak és a mellény se véd meg) vagy bármilyen kóbor golyó és repesz tesz harcképtelenné. Ez nagyban befolyásolja azt a óraszámot, amiről fentebb írtam. Kaptak az ukránok tüzérségi lokátorokat, amelyekkel be lehet mérni, honnan jön az ellenséges tűz, és lehet válaszcsapást mérni. Vagyis a mobil tüzérség, ha nem akar ellencsapás áldozatává válni, mozgásra van kényszerítve, ami nagyon lerontja a tűzgyorsaságot. (ritkábban tudnak lőni) Érkeznek a Switchblade drónok, amelyek több szakasznyi katona munkáját végzik el egy-egy csapással. Továbbra is dolgoznak a Bayraktarok, melyekhez folyamatos a lőszer-utánpótlás. Sokkal jobb páncéloselhárító képességei vannak az ukrán hadsegnek, mint az orosznak.
Ez mind nagyon jó, de több fronton küzdenek komoly hiányosságokkal. A radarvezérelt légvédelmük kapacitása kevés. Nincs teljes orosz légifölény, de az a helyzet sem adott, hogy legyen a térképen egy vonal, amely mögött nem kell orosz légitámadástól tartani. Az orosz légierőt tudják “darálni” a napi bevetések során (hamarosan újra elkezdenek jönni a képek a lelőtt orosz gépekről) de nem tudják elrettenteni a bevetésektől.
Az ukrán tüzérség jó és pontos, de kevés és fogytán van az ágyú és a lőszer is. Az amerikai politikai döntés megszületett, és hamarosan ott is lesznek a lövegek, de akkor is, ez még minimum 7-10 nap (ha lehet hinni a nyilvános információknak, azért ebben bőven lehet dezinformáció is) vagyis az orosz offenzívát még ezek nélkül kell kivédeni. Hiányzik a kellő számú páncélos, még az átadott lengyel és cseh tankokkal is. Ugyanakkor ezeknek a képességeknek a megteremtése akkor is időbe telik, ha nincs politikai totojázás.
A politikai totojázásnál pedig lehet Scholzra és Bidenre haragudni, különösen az előbbire, aki saját szavazói fogságában minden eszközzel igyekszik kibújni a balhéból, most legutóbb megígért egy vagy kétmilliárd eurót, majd parlamenti döntés alapján, majd júniusra. Aztán majd jön az önző német nyárspolgárok valamelyik képviselője (lehet most nem Habeck hanem majd Lindner) és elmondja, hogy oké, de ha a németeknek egy nanométerrel is vékonyabban kell kenni a vajat, akkor ők nem szavazzák meg. Lehet közben haragudni az amerikai demokraták értelmiségi hátországára, akik a végtelenségig akarták a szalondiplomáciát játszani, míg Biden és Blinken elérte, hogy kezdjenek ha nem is héják, de legalább felhergelt gyöngytyúkok módjára viselkedni.
Azonban ha valaki haragudni akar, akkor javaslom inkább Donald Trumpot, Angela Merkelt, Frank-Walter Steinmeiert erre a célra. Ők azok akik részben gazdasági érdekből, részben kompromittáltságból, részben politikai rövidlátásból adódóan nem ismerték fel, hogy Putyin egy dologtól tart csak: az erőtől. Semmi más nem téríti el politikai célja megvalósításától. Most persze mindenki nagyon akar segíteni Ukrajnán, két okból: 1) kiderült, hogy az ukránok a fél szívvel adott katonai segítséggel is annyival erősebb az oroszoknál, hogy nem tudott Putyin gyorsan sikert elérni 2) Biden az afgán kivonulás után nem akar újabb nagy politikai arcvesztést. Aztán persze vannak egyéb okok is (Finnország, Baltikum) de ugyanúgy, ahogy Putyin, a Nyugat is kényszerpályán van.
Azonban ezek a nagypolitikai megfontolások a következő 4-5 napban nem érdekesek. A következő 4-5 nap, néhány tízezer ukrán katona fogja meghatározni, hogy merre tovább. Ha kifullasztják az orosz offenzívát, akkor az óvatoskodók egyre határozottabban melléjük fognak állni (május közepe táján Orbán Viktor el fogja mondani, hogy ő mindigis az ukránokat támogatta) és lázas diplomáciai megoldáskeresés kezdődik, hogy az oroszok mégis miért ne “IDIÓTA LÚZER” táblával a nyakukban menjenek haza. Ha pedig beomlik a front, akkor nyomásgyakorlás kezdődik, hogy a ukránok adjanak területi engedményeket.
A megoldás most születik Szeverodonyeck, Popaszna, Izjum körzetében.
