Végül rávettem magam, hogy megnézzem, de ezt csak a jelenet többszöri megállítása, pár szál cigi elszívása árán sikerült (éppen átszokóban vagyok az okoscigire, hogy csessze meg). Be kell vallanom, hogy amióta gyerekeim vannak, képtelen vagyok horrorfilmet nézni, de a Papírsárkányok című filmet is félbe kellett hagynom. Egyszerűen nem bírja a gyomrom a kegyetlenséget. Ez a kegyetlenség, vagy legalábbis annak érzete volt az, amiért elsőre (másodszorra és harmadszorra is) ki kellett kapcsolnom a videót.
Ahogy a kommentben is írtam, nem vagyok hajlandó Lakatosról és Wahornról véleményt mondani, nem is ismerem őket. Tudom a nevüket, az utóbbinak meg ismerem nagyjából a képeit, de ennyi. Személyük teljesen lényegtelen a jelenet szempontjából, maga a jelenség viszont annál lényegesebb.
Sokszor belefutottam abba, a számomra megmagyarázhatatlan attitűdbe, hogy amikor nemi erőszak, jelen esetben kiskorú ellen elkövetett nemi erőszak kerül szóba, akkor a közönség egy része (jobbára férfiak, de nem kizárólag) elkezdik azt az egyrészről, másrészről játékot, aminek látszólag az a célja, hogy az egyértelmű bűncselekményt, egetverő disznóságot megpróbálják kicsit elfogadhatóbb színben feltüntetni, az elkövetőket pedig felmenteni.
Az áldozathibáztatás lelki hátterével, az áldozathibáztatók motivációjával azért nagyjából tisztában vagyok, de itt nem erről van szó. Ül a stúdióban két nő, akik életük egyik első, minden bizonnyal a későbbi teljes életükre kiható traumákról, szexuális abúzusról számolnak be, amivel persze agyon is csapják az első ránézésre (második meg nem lesz) istentelenül kretén műsort, aminek vélhetőleg a szórakoztatás lenne a célja, az abúzus pedig egyáltalában nem szórakoztató, ugye. A másik kettő vagy a showt próbálta megmenteni, vagy személyiségükből fakadóan ilyenek, de az eredmény mégis csak az, hogy sikerült újabb traumákkal gazdagítani Mérő Vera és Csákányi Eszter portfolióját, akik valószínűleg azt érezték, hogy a kamerák mögött Dali és Bunuel látja el instrukciókkal a stábot, ők meg tudtukon kívül statisztálnak a két ürge művészetéhez. Akármi is történt (+esemafogommegfejteni), elképesztően kegyetlennek és megalázónak tűnt.
Fogalmam sincs, hogy M. Vera és Cs Eszter hogyan tudta ezt végig csinálni, de ott a helyük kedvenc példaképeim mellett, mint pl. Kurt Diemberger, Reinhold Messner meg persze Ren és Stimpy (utóbbiak a cserkészjelvény elnyerése érdekében önként ráestek a “nagyon hegyes” sziklákra).
Ahogy azt említettem, tapasztalataim szerint ez egy jelenség, aminek az okai csak homályosan sejlenek fel előttem, viszont érdemes lenne vele foglalkozni, mert rettentően károsnak és pusztítónak tűnik. Éppen ezért gondolom, hogy egyáltalán nem baj az, ha végül leadták ezt a műsort. Érezze tőle szarul magát mindenki (de könyörgöm, ennyire?), hátha páran elgondolkodnak rajta.
