Sánta doktor posztja alatt kérdezi az egyik kommentelőnk a rab-áldozat(családja) találkozók kapcsán, hogy meg lehet-e bocsátani a hozzátartozó gyilkosának? Kommentben akartam válaszolni, de talán ér egy önálló posztot a dolog.
A megbocsátás nem feltétlen a legjobb szó arra aminek történnie kell. A feldolgozás lenne az igazi. Amelyben simán benne van az is, hogy az áldozat családja nem tud megbocsátani. Különbözőek vagyunk. Van akinek az segít lezárni a hozzátartozó elvesztését, hogy találkozik a gyilkossal, felteheti neki a kérdéseit, megalkothatja a maga véleményét róla.
Vagy megértően áll hozzá, és azt mondja hogy a gyilkos oldalán is van valami tragédia, vagy éppen nem érti meg és azt mondja, hogy a hozzátartozó elvesztése számára továbbra is egy értelmetlen tragédia, és az okozója égjen a pokol tüzén. De kapott egy választ.
De ugyanilyen valid hozzáállás, hogy azt mondja, hogy nem akarja látni a gyilkost, dögöljön meg a börtönben. De a tudat, hogy őt megkérdezték, hogy mi legyen a gyilkossal, az is számít ám.
Ha tudatosítjuk az erre jogosult emberben, hogy a börtönben ülő gyilkos számára az egy kedvezmény, hogy beszélhet az áldozat családjával, ha felkészülhet erre a beszélgetésre, ha erre az alkalomra engedélyeznek neki egy plusz zuhanyzást, vagy kap egy füzetet meg egy tollat, hogy összeírhassa a gondolatait, ha találkozhat a pszichológussal ötször-hatszor, ahelyett hogy a zárkatársait bámulná naphosszat, rögtön más értelmet kap az egész.
A sértett családjának nincs kontrollja. Ezzel pedig kontrollt kap.
Eldöntheti, hogy egyáltalán akarja látni az embert? Akarja hallani mit tud elmondani? Akarja látni, hogy hat rá a börtön vagy sem? Akarja tudni az indokokat? Vagy nem akarja?
A lényeg nem az, hogy legyen egy nagy egymás nyakába borulás közös sírással. Ez egy a lehetséges száz kimenetelből. A lényeg az, hogy ne maradjon elvarratlan szál. Ez a gyakorlat, pontosabban a lehetősége, ha lehet még többet segít az áldozat családjának, mint a rabnak.
Sajnos láttam már élőben milyen az, amikor egy fiatal, életerős áldozat szülei kérdezgetik az ügyvédet, hogy miért ölték meg a fiukat? A nyomozás feltárta, hogy ki és hogy csinálta, kamerafelvétel, boncjegyzőköny, miegymás. A nyomozásban a miért nem volt benne. Ezek az emberek egész hátralévő életükben gyászolni fognak, ez biztos, ezen se az igazságszolgáltatás, se senki más nem tud segíteni.
Megteheti viszont az igazságszolgáltatás azt, hogy ha erre a feltételek adottak, segít mindkét oldalnak az események feldolgozásában. A gyerek apja (egy nagydarab, határozott férfi volt, a kemény kézfogások és határozott szembe nézések embere) leülhet (öt ugyanekkora smasszer vigyázó szemei előtt) és a szemébe nézhet a gyilkosnak, és megkérdezheti: miért ölted meg a fiamat? Ha azt a választ kapja: hogy “Uram, elbasztam. Egy agresszív fasz vagyok, akinél bicska volt, nincs mentségem, gyilkos vagyok, itt fogok ülni húsz évet. Bocsásson meg nekem” az egy válasz. Az apa úgy tud hazamenni, hogy tudja, hogy mi történt. Ettől még gyászolni fog. Szinte biztosan nem fog a gyilkosnak megbocsátani. De nem fogja azt mondani, hogy nem nézhetett a szemébe a gyilkosnak. Ez a fő haszon.
Ha pedig a gyilkos, akit esetleg 10-15-20 év múlva kiengednek, megérti, hogy nem kereshet mentséget (de ő támadott, emberkedett, hárman jöttek ránk, pedig mi csak öten voltunk, magának kereste stb.) az értelmet ad annak a 15 évnek, amíg mi ezt az embert etetjük. Mert így van esély arra, hogy ne úgy jöjjön ki a börtönből, hogy “rám tették a balhét” hanem hogy pontosan megértse az ő nem épp magas iskolázottsági szintjén hogy miért ült, mi az a kár, amit okozott a cselekedetével.
De még egyszer mondom, ez egy lehetőség, nem kötelesség. Nem kell ezt ráerőltetni senkire, ennek az lenne a lényege, hogy mindenki tudjon róla, hogy van, és legyen lehetőség megtörténni ennek a közös feldolgozásnak, ha a sok feltétel együtt áll hozzá. Nagyon jelentősen hozzájárulna a bűnözés kordában tartásához, sokkal jobban, mint a mostani “bevágjuk a sittre, ül ott X évet majd kiengedjük, mintha mi se történt volna” mentalitás.
