“- De utálom ezt az egészet!
– Abból nem élünk meg, Friendly!”
(Demolition man)
Minden forradalom lényegi – és az utókor által ritkán elismert, sőt ismert – szakasza másnap reggel kezdődik. Amikor az erekben zubogó adrenalin kiforrt a vérből, az endorfin kiégésig hajszolta a receptorait, és marad a fejfájás meg a reggeli szájszag, és a felismerés, hogy bár egy napig elél az ember a lelkesedéssel, de a forradalmi tömeg előbb-utóbb vajas-szalámis kenyeret akar, meg menetrend szerint járó villamost, színes picsamagazint meg nemzeti nyelvű hip-hopot, és úgy általában is: nagyobb bért és magasabb életszínvonalat a kolbászgyári dolgozónak, de azért a kolbász ára ne növekedjen észrevehetően. Az ilyesmi viszont másféle karaktert kíván, mint a barikádbontás és ingünk drámai széttépése mellünkön, hogy “Ide lőjetek, faszszopók!”.
Ez utóbbi IS csodálatra méltó, mert kevesek sajátja ez a fajta önfeláldozás, mi több: szükséges is, és hát be kell látnunk, a trubadúrok dalaiban is mennyivel jobban mutat az ilyesmi, mint arról dalolni ihletett madrigált, hogy “Éjt nappallá téve azért küzdöttem, hogy kátrányt és kavicsot hordassak a lánctalpak marta piaci út kátyúzásához”. Odáig merészkednék, hogy azt a filmet talán én magam sem nézném meg. Mert kevéssé lelkesítő, és az ilyesmi akkor működik olajozottan és hatékonyan, ha észre sem veszed. Nincs semmi érdekes a fogaskerékben, ami egy jól működő gépezetben ellátja a feladatát. Csak a hiánya basz oda, de az nagyon.
Gyáva és lelkesületlen kottamásoló vagyok, munkát keresek. Kézírásom szép, szorgalmasan dolgozom, verset nem kell rólam írni. Név és cím a szerkesztőségben.
