A hosszú 19. század során három különböző nemzetkoncepció is jelen volt Magyarországon, ezek közül az első még a rendi vonalat képviselte, ez volt az úgynevezett natio Hungarica és összességében azt jelentette, hogy mindentől függetlenül a magyar nemzet részét képezed, ha magyar nemes vagy. Tehát, ha teszem azt az anyád egy rác határőr lánya volt, az apád meg egy szerecsen kereskedő, de te a magyar királytól nemesi oklevelet kaptál, akkor ugyanúgy a magyar nemzet része voltál, mint akármelyik tiszaháti ősnemes.
A második nemzetkoncepciót a polgárosodás, a nacionalizmus és a liberalizmus szelleme hozta el. Ez a korszakban már létező francia territoriális és a német kultúrnemzeti fogalmak egy izgalmas ötvözetét alkotta. Ezen elképzelés szerint bárki a magyar nemzet tagjává válhatott, ehhez nem kellett mást tennie, mint elfogadni, hogy politikai értelemben a Kárpát-medencében egy nemzet működhet és ez a magyar. Ugyan a 21. századból nézve tűnhet ez visszásnak, de ez az önkéntes asszimilációra tett ajánlat a korszakban sokkal jobb volt, mint amit akkor Európában bárki felkínált a nemzetiségeinek. Ehhez érdemes azt is hozzávenni, hogy az aradi vértanúk közül tizenegy a Magyar Szent Korona Országainak valamelyikében született…
A harmadik nemzetkoncepciót a 19. század vége és a 20. század eleje hozta el, ez a ma is ismert nemzetfelfogásunk, ami az eggyel előbbihez képest egy kifejezetten bunkó, kirekesztésen alapuló etnicista megközelítés és a 20. század első felében az sem volt ritka, hogy a nagy fajvédelmi hevületben az asszimilációs verseny győztesei alkalmazták a folyamat elején állókkal szemben. Hogy mást ne mondjak, ott a német felmenőkkel rendelkező Gömbös Gyula, meg a békési szlovák Bajcsy-Zsilinszky Endre, akik a legismertebb képviselői voltak a “magyar faj védelmének”. Különösen visszataszító eleme volt ennek az időszaknak, amikor a magyar állam a 20-as években keresni kezdte a még életben lévő egykori 48-as honvédeket, mert az utolsóként elhunytnak nagy nemzeti dísztemetést terveztek, többekről azért nem vettek tudomást, mert zsidók voltak.
Szóval mindent összevetve, akik amellett kardoskodnak, hogy egy Aulich Lajos, egy Damjanich János, vagy egy Knezić Károly a mai fogalmaink szerint magyar volt, vagy azzal jönnek, hogy semmi közük nem volt a magyarsághoz, azok ezt az etnicista butaságot projektálják vissza a 19. század közepére és végtelen szűklátókörűségükben, valamint az aktuálpolitikai tébolyaik fogságában éppen az aradiak által meghozott áldozatot köpik le. Happy End nincs, ugyanis sajnos azt látni, hogy pont arra a sokszínű, élni és élni hagyni alapon működő polgári Magyarországra nincs szüksége egyik oldalnak sem, amiért ezek a kiváló férfiak Aradon a vesztőhelyre léptek.
