A választópolgár bosszúja

Többször írtunk arról itt, hogy a “populista” fordulat egyáltalán nem váratlan vagy természetellenes, vagy antidemokratikus dolog (az, amit Orbán a hatalma megtartása érdekében tesz, az már antidemokratikus, de nem ennek az írásnak a témája). Európa szinte minden országában megdőlt vagy hamarosan megdől a hidegháború alatt kialakult hagyományos jobboldali nagypárt-baloldali nagypárt rendszer. Franciaországban olyan párt kormányoz, amelyik pár éve még nem létezett és amelyik egy szintén nem “hagyományos” párt ellenében kapott bizalmat. Németországban a hagyományos nagypártok támogatottsága történelmi minimumon van. Angliában idő kérdése, hogy darabjaira hulljon a tory párt és egy része valamilyen új erőt alkosson a Corbynból nem kérő erőkből. Olaszországban megtörtént a nagy váltás, már az “új” pártok kormányoznak.

De Amerikában is, Trump gyakorlatilag új pártot csinált a republikánusokból, és előbb vagy utóbb ez vár a demokratákra is, különösen azután, hogy Sanders eltakarította a régi rend legfontosabb őrzőit, a “szuperdelegáltakat” a párt vezetéséből.

Éveken, évtizedeken át az történt, hogy a “hagyományos” nagypártok a teljes nyugati világban elhitték, hogy a “politikai váltógazdaság” automatikus dolog, mindenkit meg fognak választani, aztán nagyjából felváltva kormányoz a két nagypárt. Ha úgy nézzük, ennek már Merkel végtelen uralkodása ellentmond, de nézhetjük úgy is, hogy Németország láthatóan nincs felkészülve arra, hogy bárki mást megválasztanak, mint a “kormányt”.

A hatalom centruma így a gazdasági elit felé tolódott, mivel a politikusoknak nem kellett büntetéstől tartaniuk azér, mert adott esetben a választóik által fontosnak vagy helyesnek tartott döntések helyett lobbistákra hallgattak. Komplett politikai elitek hitték el, hogy ők valami olyan igazság letéteményesei, amelyet az egyszeri választópolgár nem is érthet.

Európában ez, a “korlátolt alattvalói elme” (beschränkte Untertanenverstand) mint a politikai elit gondolkodásának vezérfonala, már előfordult egyszer, a felvilágosult abszolutizmus idején. Az iskolában azt tanítják történelemből, hogy a felvilágosult abszolutizmus rengeteg jó dolgot hozott. Nagy Frigyes, II. József is törvényeket alkotott, bevezetett egy csomó jó dolgot…és hülyének nézte saját polgárait, akiket akaratuk ellenére is terelni kell a jó felé. Az iskolában azt is tanítják, hogy a XIX. század polgári forradalmai természetes reakciók voltak erre.

Hasonló történik most is. 1990-2010 között számtalan jó dolog vált általánossá, teljesebbek lettek a szabadságjogok, fejlődött az orvostudomány, kényelmesebb lett az élet. Csak közben a választópolgárról megfeledkeztek.

A demokrácia diadala

A demokrácia, ez a betöretlen csikó, meg fogta magát, és rúgott egy nagyot. Nagyon sok helyen kellett mindenkinek rájönni, hogy ez a békés összvérnek gondolt hátas valójában egy szilaj csikó és csak a saját szabályainak engedelmeskedik. Ilyen szabály az is, hogy ha sokáig senki nem foglalkozik a választópolgárral, majd jön valaki, aki igen és akkor a választópolgár rá fog szavazni.

Lehet ezért Putyinra haragudni, csak nem érdemes. Idéztem itt valamelyik nap egy amerikai Trump-szavazó gondolatait. Finoman szólva nem koherens amit ír, egy dolgot azonban ennek az írásnak a céljaira érdemes onnan kiemelni. Trump azokat a dolgokat, amelyek szőrösek és nyávognak, macskának nevezi.

Az simán lehet (sőt biztos) hogy a megnevezett problémáknál vannak nagyobb problémák, és Trump a megnevezett problémákat is rosszul akarja megoldani. Azonban az is biztos, hogy Trump közben nem mond olyat, hogy “te buta választópolgár, rosszul gondolod, az nem probléma és különben is, mi, az okosok majd tudjuk hogy kell megoldani, te menjél haza nézzed a Barátokköztöt, vagy mi a címe annak az izének, amit a prolik néznek”. Aztán csodálkozunk, hogy a nép rá szavaz. Miért?

Megint más kérdés, hogy a hatalomra kerülő “populisták” a legtöbbször semmilyen érdemi új megoldást nem hoznak. Vagy nem csinálnak semmit (lásd a brexit-siker utána azonnal lemondó Nigel Farage) vagy elővesznek a nyolcvanas évek óta nem használt megoldásokat, amelyek nagyjából működnek, mivel épp megint 2006 van, zúg felfelé a világgazdaság és minden működik.

A “demokrácia halála” nem az, ha a populista nyer. Az a demokrácia győzelme. A demokrácia halála az, ha erre nem tud szerveződni olyan reakció, amely képes a problémákra helyesen választ adni úgy, hogy közben a választóit sem hagyja el. Igen, sokszor a populista eljut addig, hogy önkényuralmi rendszert vagy annak valamilyen enyhébb formáját építse ki. De nem mindenütt van ez így.

EP választás: populisták vs. Macron

Európa 2019-ben Európai Parlamentet fog választani és ez előtt a választás előtt különös jelentősége van a fent írtaknak.

Európát ugyanis mindenféle földrajzi és történelmi vonalak mentén fel szokták osztani, azonban most egy, az EU történetében nem ismert felosztás kezd kirajzolódni. Három pólussal.

Az első a “populisták” blokkja, akik nagyjából a múlt század (tehát a XX.) hetvenes-nyolcvanas éveiben elhagyott megoldásokhoz kívánnak visszatérni, nemzeti politikát hirdetve. Ezek a nemzeti politikai érdekek egymással ugyan ellentétesek, de ez most még nem zavar senkit, lásd Orbán-Salvini találkozó, ahol a menekültkvóták legnagyobb támogatója és ellenzője druzsbázott azért, hogy kimondhassa, Simicska Lajost parafrazeálva: Macron egy geci.

Ott van Németország, amely a legutóbbi választás óta egy helyben toporog, Merkel erejét teljesen felemésztik a belső harcok, nem tud ahhoz elég politikai hátteret maga mögé szervezni, hogy Macronnal bármiről megállapodjon. Manfred Weber, mint lehetséges Juncker-utód meglebegetése azt is jelzi, hogy hajlandó akár inkább a nemzetek Európája felé mozdulni, mint hogy konfrontálódnia kelljen egy Macronnal kötött alku miatt.

És van az Emmanuel Macron vezette blokk, amely próbál kialakulni, és sajnos valahol pont ott húzódnak a határok közte és a többiek között, ahol az első világháború előtt húzódtak. Holott az egész EU azért van, hogy ezek a határok ne legyenek. Macron Európája persze minden európainak jobb lenne, csak éppen számos nemzeti és egy birodalmi (a német) politikai elitnek nem érdeke.

Dupla vagy semmi

Közös viszont mindhárom erő vezetőiben, hogy az EU választási kampány úgy kell nekik, mint egy falat kenyér:

• az olasz kormánynak halványlila gőze nincs mit kéne csinálni
• a magyar kormánynak az alapvető rendszerek működésben tartásával is gondjai vannak
• Lengyelországban haldoklik Brezsnyev
• Macron küzd a belső reformokkal
• a német hagyományos nagypártok kb. a túlélésért küzdenek

Tehát most kb. Európa minden vezetőjének érdeke egy jó hangos EP kampány, amelyben azonban olyan dolgok történhetnek, amelyeket higgadtan nem biztos hogy megtennének a kampányoló erők.

Mert egyrészről az Orbán-Salvini kontra Macron vita az egy nagyon nagyban játszott Majka-Curtis bulvárcsata. Másrészt viszont itt nem mindenki van olyan kellemes helyzetben mint Orbán Viktor, akinek ezek nem full-contact meccsek, mondván, hogy akkora pofont, amitől ő elveszíti Magyarország miniszterelnöki székét, nem tud kapni. Salvini tud ekkora pofont kapni és Macron is tud ekkora pofont kapni.

Ha Salvini megbukik, az az átlagosan másfél évente új kormányt választó Olaszországban nem lesz túl nagy szenzáció.

Macron viszont a hosszú bevezetőben említett populisták alternatívájaként lép fel. Használja az eszköztárukat. Patetikus, színpadias, grandiózus politikai üzeneteket mond. Fontos emberként helyezkedik, tárgyal, nagy embereket fogad, nagy emberekhez látogat. Háborúkban tesz igazságot és Európa jövőjéről mond próféciákat.

Közben pedig, ellentétben például a teljes elkurvulásban levő angol politikai elittel, aktívan igyekszik belpolitikai, de elsősorban társadalmi problémákat megoldani, az ilyenkor megszokott zuhanó népszerűség mellett.

Neki az EP választás kb. élet-halál kérdés. Ha jól jön ki belőle, akkor “macronista” Európát kreálhat. (Vagy egy szétzilált Európát) Ha nem, akkor megbukik.

Macront a dupla vagy semmi játék, úgy tűnik, nem zavarja. Már-már napóleoni magabiztossággal áll bele.

Azt érdemes végiggondolni, Orbán, Salvini és mindenki más részéről, hogy hajlandóak-e Macronnal dupla vagy semmit játszani. Főleg úgy, hogy közben egy, a magyar ellenzéki sajtó által teljesen félreértett nagyköveti interjúban a héten az USA ultimátumszerűen parancsba adott nekünk dolgokat. Biztos, hogy elé nagy ehhez a Mutti szoknyája? Nem kéne inkább az EU mögé bújni?

Érdekesek ezek az élet-halál kérdések, nem?